Volt egy időszak, amikor hirtelen minden bizonytalanná vált. Amikor olyan dolgok kerültek veszélybe, amelyeket addig magától értetődőnek hittünk. Az egészség, a család közelsége, a munka biztonsága. Nem egyik napról a másikra, hanem alattomosan, fokozatosan.

Van, amikor a "rendszer" nem megoldás, hanem menekülés.
Amikor nem több folyamatra van szükség, hanem kevesebb önáltatásra.
Ez a blog azoknak szól, akik vezetnek, döntenek, felelősséget viselnek és közben pontosan érzik, hogy nem minden bizonytalanság hiba, nem minden lassulás kudarc és nem minden tanácsadói válasz használható az ő helyzetükben.
Itt nem kész recepteket kínálunk.
Gondolkodási hibákat bontunk le.
Idővel, döntésekkel, felelősséggel dolgozunk – nem "best practice"-ekkel.
Ha gyors megoldást keresel, ez nem az az oldal.
Ha tisztábban akarsz látni, jó helyen jársz.
Amit észrevétlenül adunk tovább
Szülőként gyakran beszélünk arról, hogyan lehetne a gyerekeinknek egy kicsit könnyebb jövőt adni. Biztonságosabbat. Kiszámíthatóbbat. Ilyenkor hamar előkerülnek a kézzelfogható dolgok: különórák, sport, nyelvtanulás, fejlesztések. Mintha a siker egy lista lenne, amit időben végig kell pipálni, nehogy lemaradjunk valamiről.
Kisvállalkozás nagy akadályokkal
Saját vállalkozást indítani bátorság kérdése. Az első lépés megtétele önmagában teljesítmény. A gond csak az, hogy sokan azt hiszik, a nehezén ezzel túl is vannak. Pedig a valódi kihívások jellemzően nem az induláskor jelentkeznek, hanem akkor, amikor a vállalkozás működni kezd. Amikor már nem csak ötlet van, hanem felelősség is.
A jövő építése a sokszínűség révén
A jövő nem homogén és ez nem hátrány.
Népszerűség és vezetés
A világ tele van ambiciózus vezetőkkel. Címekkel, pozíciókkal, hatáskörrel.
Valódi vezető azonban jóval kevesebb van köztük.
Vezetés bizonytalan környezetben
Válság idején mindig megjelenik a vágy egyetlen jó megoldás iránt. Egy vezetési stílus iránt, ami működik, megnyugtat, irányt ad. Valami, amihez lehetne ragaszkodni akkor is, amikor minden más kicsúszik a kézből. Ez a vágy nem új. Az alkimisták is valami hasonlót kerestek, csak ők bölcsek kövének hívták.
A figyelem, ami nem hangos, mégis működik
Ma kifejezetten könnyű cinikusnak lenni. A hírek szalagcímei állandó készenléti állapotban tartják az idegrendszert, mintha minden pillanatban baj lenne. A világ hangos, a retorika direkt, a félelem jól eladható. A média régóta erre épít, és ebben nincs semmi meglepő. A kérdés inkább az, hogy mi mit kezdünk vele.
"Mindenkinek van egy terve, amíg szájon nem vágják."
A fluktuációt sokan még mindig úgy kezelik, mintha egy külső, nehezen befolyásolható jelenség lenne. Mintha a munkaerőpiac szeszélye, a "mai fiatalok" vagy egyszerűen a világ rendje lenne. Pedig a legtöbb távozás nem hirtelen döntés. Nem egyik napról a másikra születik meg. Hanem lassan, észrevétlenül.
Volt egy ügyfelünk, aki határozottan állította, hogy előző nap leadta a könyvelési anyagot az irodában. Már a beszélgetés közben volt bennem egy rossz érzés, hogy ez nem így történt. Később a munkatársaim is megerősítették: valóban járt nálunk, de nem azt hozta, amiről beszélt. Amikor egy következő hívásban finoman jeleztem ezt neki, nem hátrált...
A Weinstein ügy margójára
Harvey Weinstein bukása sokak számára megkönnyebbülést hozott. Nem nagyon láttunk gyertyagyújtást, és kevesen próbálták sajnálni. Egy korszak szimbóluma dőlt meg, és ezzel együtt egy működésmód is, amelyről sokáig mindenki tudott, mégis mindenki félrenézett.
Az egyensúly nem fér bele a naptárba
A munka és a magánélet egyensúlyáról sokat beszélünk, de ritkán ugyanarra gondolunk. Van, akinek azt jelenti, hogy este nyolckor már nem nyitja meg a céges mail-t. Másnak azt, hogy hétvégén is dolgozik, csak közben nem érzi bűntudatnak. Nincs rá jó definíció. Talán azért, mert nem egy állapot, hanem egy folyamatos mérlegelés.
Valószínűleg mindannyian ismerünk valakit, aki olyan vezető mellett dolgozik, akit nem kedvel. Vagy akiben már nem hisz. Az is lehet, hogy épp te vagy ebben a helyzetben. Nem különleges, nem ritka, és nem feltétlenül a te kudarcod. Inkább egy olyan állapot, amelyet sokan próbálnak csendben túlélni.
Működési realizmus
Sokáig azt mondtam magamra, hogy cinikus vagyok.
Vagy ironikus.
Vannak reakcióim, amelyek kifejezetten azok. Amikor ugyanazokat a köröket futjuk újra és újra. Amikor a "tanultunk belőle" mondat elhangzik, de semmi nem változik. Amikor mindenki pontosan tudja, mi nem működik, mégis úgy teszünk, mintha ez meglepetés lenne.
Ilyenkor az irónia nem világnézet. Védekezés.
Egy módja annak, hogy ne kelljen minden alkalommal újra és újra felháborodni.
De ez nem azonos azzal, ahogyan gondolkodom.
És nem azonos azzal sem, ami igazán érdekel.
Nemrég két egymást követő napon két különböző jelzőt kaptam. Az egyik az volt, hogy logikus vagyok. A másik, hogy radikálisan realista. És ekkor vált világossá számomra, hogy ezek nem rólam szólnak, hanem arról, ahogyan rendszerekre nézek.
A "logikus" addig kényelmes egy szervezetben, amíg nem jár következménnyel. Amíg érthetően elmondja, mi miért nem működik, de nem kér számon változást. Amíg segít értelmezni a helyzetet, de nem borít fel semmit. Ilyenkor a logika hasznos. Kezelhető.
A "radikálisan realista" ott jelenik meg, amikor ugyanaz az ember nem áll meg a magyarázatnál. Amikor végigviszi a gondolatot. Amikor kimondja, hogy ha ezt tényleg komolyan vesszük, akkor valaminek meg kell változnia. És nem csak folyamatoknak, hanem szerepeknek is.
Itt szokott megfagyni a levegő.
Mert a legtöbb szervezet nem a bátorságról szól. Nem az innovációról. Nem az őszinteségről. Hanem a kényelemről. Arról a hallgatólagos alkuról, amelyben mindenkinek megvan a helye, a szerepe, az értéke – addig, amíg nem bolygatjuk meg a rendszert.
Ez nem gyávaság. Ez racionalitás.
Ha valódi változás történik, akkor nem csak módszerek változnak. Hanem pozíciók. Súlyok. Az a tudás, ami eddig elég volt, lehet, hogy már nem lesz az. Az a szerep, amit valaki évek alatt kialakított magának, hirtelen nem lesz magától értetődő. Lehet, hogy újra kell tanulni. Újra pozicionálni. Vagy akár máshova menni.
És ki akarna ilyet, ha nem muszáj?
A belesimulás ezért olyan vonzó. Nem azért, mert mindenki konfliktuskerülő, hanem mert a status quo biztonságot kínál. Azt ígéri: maradhatsz, amíg nem kérdezel túl sokat. Lesz helyed, szereped, értéked, amíg nem viszed végig a gondolatot.
Ebben a logikában válik a realizmus veszélyessé.
Nem azért, mert támadó. Hanem mert következetes. Mert nem áll meg ott, ahol még kényelmes. Mert nem csak rámutat arra, mi nem működik, hanem felteszi a kérdést is: akkor minek kell megváltoznia.
És ez már nem elvi kérdés.
Ez érdekeket érint.
Ezért nem szeretik azokat, akik nem simulnak bele. Ezért lesznek "nehéz természetűek", "okoskodók", "túl sokak". És ezért olyan gyakori, hogy a vita a tartalomról áttevődik a hangnemre. Mert ha a stílus a probléma, akkor a rendszernek nem kell szembenéznie azzal, amit a realizmus felvet.
Ez nem rosszindulat.
Ez szervezeti önvédelem.
A cinizmus ilyenkor könnyen összekeveredik a realizmussal. Pedig nem ugyanaz. A cinizmus reakció. A realizmus működés. Az egyik legyint, a másik kérdez. Az egyik feladja, a másik nem hagyja félbe a gondolatmenetet.
Engem ez érdekel. Nem a szép történetek. Nem a plakátmondatok. Hanem az, ami a felszín alatt történik. Az érdekek, a félelmek, a kognitív torzítások, az önigazolások. Azok a pontok, ahol egy rendszer már nem tanulni akar, hanem megőrizni azt, ami kényelmes.
Ez nem mindenkinek komfortos.
Megoszt. Nem kedvelnek miatta.
De ez rendben van. Sőt, bevallom, sokszor élvezem is...
Aki ettől megijed, azzal valószínűleg nincs dolgunk egymással. Aki viszont fellélegzik tőle, az pontosan érti, miről van szó. Nem azért, mert mindenben egyetért, hanem mert felismeri a működést.
A legtöbb rendszer nem gonosz.
Csak kényelmes.
És aki ezt kimondja, az nem népszerű akar lenni.
Hanem pontos.
A Solvent Consulting innen indul: nem megnyugtatni akar, hanem érthetővé tenni azt, ami működik és azt is, ami nem.
Lilla
