Életünk során sokan próbálják megmondani, merre kellene mennünk.

Sokszínűség és befogadás – két szó, amit együtt mondunk, de nem ugyanarra gondolunk

Az elmúlt években sok szervezet került nyomás alá. Veszteségeket kellett ledolgozni, elmaradásokat behozni, bizonyítani, hogy "működünk". Ilyenkor a fókusz szinte törvényszerűen az eredményre szűkül. A számokra, a teljesítésre, a tempóra. A jólét pedig háttérbe szorul, mint valami puha, későbbre hagyható téma.

Volt egy időszak, amikor hirtelen minden bizonytalanná vált. Amikor olyan dolgok kerültek veszélybe, amelyeket addig magától értetődőnek hittünk. Az egészség, a család közelsége, a munka biztonsága. Nem egyik napról a másikra, hanem alattomosan, fokozatosan.

Szülőként gyakran beszélünk versenyelőnyről.
Arról, hogyan lehetne a gyerekeinknek egy kicsit könnyebb, biztosabb, kiszámíthatóbb jövőt adni.

Saját vállalkozást indítani bátorság kérdése. Az első lépés megtétele önmagában teljesítmény. A gond csak az, hogy sokan azt hiszik, a nehezén ezzel túl is vannak. Pedig a valódi kihívások jellemzően nem az induláskor jelentkeznek, hanem akkor, amikor a vállalkozás működni kezd. Amikor már nem csak ötlet van, hanem felelősség is.

A jövő nem homogén és ez nem hátrány.

Az alkimisták évszázadokon át keresték a bölcsek kövét. Egy anyagot, amely képes lett volna mindent arannyá változtatni, és – ha hihetünk a legendáknak – még a halhatatlanság kulcsát is magában hordozta.

A hírek szalagcímei úgy működnek, mint egy rosszul beállított riasztó: mindig visít, akkor is, ha csak huzat van. A világ zajos, a retorika direkt, a félelem eladható.

"Mindenkinek van egy terve, amíg szájon nem vágják."
Mike Tyson