Van, amikor a "rendszer" nem megoldás, hanem menekülés.
Amikor nem több folyamatra van szükség, hanem kevesebb önáltatásra.
Ez a blog azoknak szól, akik vezetnek, döntenek, felelősséget viselnek és közben pontosan érzik, hogy nem minden bizonytalanság hiba, nem minden lassulás kudarc és nem minden tanácsadói válasz használható az ő helyzetükben.
Itt nem kész recepteket kínálunk. Gondolkodási hibákat bontunk le.
Idővel, döntésekkel, felelősséggel dolgozunk – nem "best practice"-ekkel.
Ha gyors megoldást keresel, ez nem az az oldal. Ha tisztábban akarsz látni, jó helyen jársz.
Szülőként gyakran beszélünk arról, hogyan lehetne a gyerekeinknek egy kicsit könnyebb jövőt adni. Biztonságosabbat. Kiszámíthatóbbat. Ilyenkor hamar előkerülnek a kézzelfogható dolgok: különórák, sport, nyelvtanulás, fejlesztések. Mintha a siker egy lista lenne, amit időben végig kell pipálni, nehogy lemaradjunk valamiről.
Saját vállalkozást indítani bátorság kérdése. Az első lépés megtétele önmagában teljesítmény. A gond csak az, hogy sokan azt hiszik, a nehezén ezzel túl is vannak. Pedig a valódi kihívások jellemzően nem az induláskor jelentkeznek, hanem akkor, amikor a vállalkozás működni kezd. Amikor már nem csak ötlet van, hanem felelősség is.
A jövő nem homogén és ez nem hátrány.
A világ tele van ambiciózus vezetőkkel. Címekkel, pozíciókkal, hatáskörrel.
Valódi vezető azonban jóval kevesebb van köztük.
Válság idején mindig megjelenik a vágy egyetlen jó megoldás iránt. Egy vezetési stílus iránt, ami működik, megnyugtat, irányt ad. Valami, amihez lehetne ragaszkodni akkor is, amikor minden más kicsúszik a kézből. Ez a vágy nem új. Az alkimisták is valami hasonlót kerestek, csak ők bölcsek kövének hívták.
Ma kifejezetten könnyű cinikusnak lenni. A hírek szalagcímei állandó készenléti állapotban tartják az idegrendszert, mintha minden pillanatban baj lenne. A világ hangos, a retorika direkt, a félelem jól eladható. A média régóta erre épít, és ebben nincs semmi meglepő. A kérdés inkább az, hogy mi mit kezdünk vele.
"Mindenkinek van egy terve, amíg szájon nem vágják."
A fluktuációt sokan még mindig úgy kezelik, mintha egy külső, nehezen befolyásolható jelenség lenne. Mintha a munkaerőpiac szeszélye, a "mai fiatalok" vagy egyszerűen a világ rendje lenne. Pedig a legtöbb távozás nem hirtelen döntés. Nem egyik napról a másikra születik meg. Hanem lassan, észrevétlenül.
Volt egy ügyfelünk, aki határozottan állította, hogy előző nap leadta a könyvelési anyagot az irodában. Már a beszélgetés közben volt bennem egy rossz érzés, hogy ez nem így történt. Később a munkatársaim is megerősítették: valóban járt nálunk, de nem azt hozta, amiről beszélt. Amikor egy következő hívásban finoman jeleztem ezt neki, nem hátrált...
Harvey Weinstein bukása sokak számára megkönnyebbülést hozott. Nem nagyon láttunk gyertyagyújtást, és kevesen próbálták sajnálni. Egy korszak szimbóluma dőlt meg, és ezzel együtt egy működésmód is, amelyről sokáig mindenki tudott, mégis mindenki félrenézett.
A munka és a magánélet egyensúlyáról sokat beszélünk, de ritkán ugyanarra gondolunk. Van, akinek azt jelenti, hogy este nyolckor már nem nyitja meg a céges mail-t. Másnak azt, hogy hétvégén is dolgozik, csak közben nem érzi bűntudatnak. Nincs rá jó definíció. Talán azért, mert nem egy állapot, hanem egy folyamatos mérlegelés.
Valószínűleg mindannyian ismerünk valakit, aki olyan vezető mellett dolgozik, akit nem kedvel. Vagy akiben már nem hisz. Az is lehet, hogy épp te vagy ebben a helyzetben. Nem különleges, nem ritka, és nem feltétlenül a te kudarcod. Inkább egy olyan állapot, amelyet sokan próbálnak csendben túlélni.
A mikroszkóp és a távcső két különböző módja annak, ahogyan a világra nézünk. Nem azért, mert mást mutatnak, hanem mert mást engednek észrevenni. Az egyik közel visz, a másik távolabb enged. Mindkettő hasznos. De nem ugyanabban a helyzetben.
