Egy volt kollégámmal folytatott beszélgetés mélyen megmaradt bennem. Egy kávé mellett mesélt arról, mennyire kimerítő a munkája, de nem a túlórák vagy a határidők miatt.

A vezetés nem a népszerűségi verseny megnyeréséről szól, hanem a kényelmetlen és olykor kellemetlen döntések meghozataláról, amelyeket mások nem mernek vállalni. Ha a nehéz döntéseket kerüljük, mert kényelmetlenek vagy népszerűtlenek, akkor nem valódi vezetőként tevékenykedünk, csupán egy pozíciót foglalunk el. A jó vezetők tisztában vannak...

A karácsonyi céges buli minden évben ugyanarra a kérdésre fut ki: hol ér véget a munka és hol kezdődik a felelősség?

A tanácsadóválasztásnak nincs misztikuma.
A kérdés nem az, ki a "legokosabb", hanem az, ki az, aki valóban érti azt a működést, amelyben a helyzet megszületett.

A legtöbb vezető nem azért keres tanácsadót, mert gond lenne a képességeivel. Hanem azért, mert egy ponton túl belülről már nem lehet tisztán látni.

A jövőképről sokat beszélünk, mégis ritkán gondoljuk végig, mit jelent valójában. Nem egy jól hangzó mondatot egy prezentáció elején, nem egy évindító beszédet, nem egy falra kifüggesztett víziót. A jövőkép nem ott születik, ahol mikrofon van. Hanem ott, ahol döntések.

A visszajelzés a munkahelyen furcsa műfaj. Mindenki tudja, hogy szükség van rá, mégis sokan kerülik. Vagy épp ellenkezőleg: túl gyorsan, túl élesen, túl későn mondják ki. A végeredmény gyakran ugyanaz: feszültség marad utána, nem előrelépés.

A vezetés folyamatosan kihívások elé állítja a vezetőt és a képességeit. Ezek a kihívások arra ösztönöznek, hogy próbára tegyük magunkat és megmutassuk, hogy meg tudunk valósítani valamit, ami nehéznek vagy akár lehetetlennek tűnik.

Az ember életében feltűnően sokan tudják, merre kellene mennie. A szülők biztonságot szeretnének. Az iskola hasznos, alkalmazkodó embereket. A társadalom eredményeket, státuszt, mérhető sikert. Ezek önmagukban nem rossz elvárások. Csak éppen ritkán kérdezik meg, hogy közben te mit szeretnél.

Sokszínűség és befogadás – két szó, amit együtt mondunk, de nem ugyanarra gondolunk

Az elmúlt években sok szervezet került nyomás alá. Veszteségeket kellett ledolgozni, elmaradásokat behozni, bizonyítani, hogy "működünk". Ilyenkor a fókusz szinte törvényszerűen az eredményre szűkül. A számokra, a teljesítésre, a tempóra. A jólét pedig háttérbe szorul, mint valami puha, későbbre hagyható téma.

Erősnek lenni olyan, mint úrinőnek lenni. Ha bizonygatni kell, akkor valószínűleg nincs miről beszélni.

Volt egy időszak, amikor hirtelen minden bizonytalanná vált. Amikor olyan dolgok kerültek veszélybe, amelyeket addig magától értetődőnek hittünk. Az egészség, a család közelsége, a munka biztonsága. Nem egyik napról a másikra, hanem alattomosan, fokozatosan.