Van, amikor a "rendszer" nem megoldás, hanem menekülés.
Amikor nem több folyamatra van szükség, hanem kevesebb önáltatásra.
Ez a blog azoknak szól, akik vezetnek, döntenek, felelősséget viselnek és közben pontosan érzik, hogy nem minden bizonytalanság hiba, nem minden lassulás kudarc és nem minden tanácsadói válasz használható az ő helyzetükben.
Itt nem kész recepteket kínálunk.
Gondolkodási hibákat bontunk le.
Idővel, döntésekkel, felelősséggel dolgozunk – nem "best practice"-ekkel.
Ha gyors megoldást keresel, ez nem az az oldal.
Ha tisztábban akarsz látni, jó helyen jársz.
Utólag szinte mindig világosnak tűnik, kinek mit kellett volna tennie.
"Szólhatott volna."
"Meg kellett volna mondania."
"Miért nem jelezte időben?"
Szinte minden szervezetben van legalább egy ember, aki utólag mindent tudott. Látta előre, sejtette, érezte. Megmondta, legalábbis utólag ezt állítja. Amikor viszont a döntés tényleg napirenden volt, akkor ezek a mondatok valahogy nem hangzottak el. Vagy ha igen, akkor nem abban a formában, ami felelősséget is hordozott volna.
A döntések nagy része nem akkor születik meg, amikor minden információ rendelkezésre áll, az opciók tiszták és a következmények beláthatók. Hanem akkor, amikor már nincs jó megoldás. Csak olyan döntések vannak, amelyeknek mindegyiknek ára van.
2019-ben a robotjogokról írtam. Akkor még az volt a kérdés, hogy a technológia fejlődése elvezethet-e oda, hogy a gépek jogalanyokká váljanak. Azóta sok minden történt. A technológia nem lassított, mi pedig egyre több döntést adtunk át rendszereknek.
Január elején sokan úgy beszélnek a visszatérésről, mintha egy pillanat lenne.
Egy dátum. Egy hétfő. Egy újraindítás.
Januárban rendre megszaporodnak azok a tanácsadói hirdetések, amelyek szerint a probléma nem a túl sok döntés, hanem az, hogy "nincs rendszer".
Vannak helyzetek, ahol a döntések kiszámíthatók. Lehet rájuk számot mondani, határidőt vállalni, költséget becsülni. Aki vállalkozik, aki vezet, ezekkel nap mint nap dolgozik. Tudja, mikor kell pontosnak lenni, és mikor elvárható, hogy előre látható legyen egy kimenet.
Időről időre felbukkan egy gondolat – jellemzően tanácsadói marketinganyagokban és hirdetésekben –, amely szerint ha egy cégben minden döntés egy embernél fut össze, akkor ez az ember maga a probléma.
A működés gátja.
A fejlődés akadálya.
Van egy pont, ahol minden karrieroldal és értéknyilatkozat elveszíti a jelentőségét.
Nem a kiválasztás végén.
Nem az első munkanapon.
Van egy jó barátom, aki minden decemberben ugyanazzal a beletörődő sóhajjal kezdi a hónapot: "Na, indul a szezon."
Mitől függhet egy fizetésemelés valójában?
Ha az ember rendszeresen olvas HR-szakmai cikkeket, feltűnik egy visszatérő állítás: a visszajelzés hiánya elköteleződési problémákat okoz és végső soron fluktuációhoz vezet.
Az óradíj jól hangzik. Tiszta, korrekt, kiszámítható.
Csak épp semmi köze a valósághoz.
Sokáig azt mondtam magamra, hogy cinikus vagyok.
Vagy ironikus.
Vannak reakcióim, amelyek kifejezetten azok. Amikor ugyanazokat a köröket futjuk újra és újra. Amikor a "tanultunk belőle" mondat elhangzik, de semmi nem változik. Amikor mindenki pontosan tudja, mi nem működik, mégis úgy teszünk, mintha ez meglepetés lenne.
Ilyenkor az irónia nem világnézet. Védekezés.
Egy módja annak, hogy ne kelljen minden alkalommal újra és újra felháborodni.
De ez nem azonos azzal, ahogyan gondolkodom.
És nem azonos azzal sem, ami igazán érdekel.
Nemrég két egymást követő napon két különböző jelzőt kaptam. Az egyik az volt, hogy logikus vagyok. A másik, hogy radikálisan realista. És ekkor vált világossá számomra, hogy ezek nem rólam szólnak, hanem arról, ahogyan rendszerekre nézek.
A "logikus" addig kényelmes egy szervezetben, amíg nem jár következménnyel. Amíg érthetően elmondja, mi miért nem működik, de nem kér számon változást. Amíg segít értelmezni a helyzetet, de nem borít fel semmit. Ilyenkor a logika hasznos. Kezelhető.
A "radikálisan realista" ott jelenik meg, amikor ugyanaz az ember nem áll meg a magyarázatnál. Amikor végigviszi a gondolatot. Amikor kimondja, hogy ha ezt tényleg komolyan vesszük, akkor valaminek meg kell változnia. És nem csak folyamatoknak, hanem szerepeknek is.
Itt szokott megfagyni a levegő.
Mert a legtöbb szervezet nem a bátorságról szól. Nem az innovációról. Nem az őszinteségről. Hanem a kényelemről. Arról a hallgatólagos alkuról, amelyben mindenkinek megvan a helye, a szerepe, az értéke – addig, amíg nem bolygatjuk meg a rendszert.
Ez nem gyávaság. Ez racionalitás.
Ha valódi változás történik, akkor nem csak módszerek változnak. Hanem pozíciók. Súlyok. Az a tudás, ami eddig elég volt, lehet, hogy már nem lesz az. Az a szerep, amit valaki évek alatt kialakított magának, hirtelen nem lesz magától értetődő. Lehet, hogy újra kell tanulni. Újra pozicionálni. Vagy akár máshova menni.
És ki akarna ilyet, ha nem muszáj?
A belesimulás ezért olyan vonzó. Nem azért, mert mindenki konfliktuskerülő, hanem mert a status quo biztonságot kínál. Azt ígéri: maradhatsz, amíg nem kérdezel túl sokat. Lesz helyed, szereped, értéked, amíg nem viszed végig a gondolatot.
Ebben a logikában válik a realizmus veszélyessé.
Nem azért, mert támadó. Hanem mert következetes. Mert nem áll meg ott, ahol még kényelmes. Mert nem csak rámutat arra, mi nem működik, hanem felteszi a kérdést is: akkor minek kell megváltoznia.
És ez már nem elvi kérdés.
Ez érdekeket érint.
Ezért nem szeretik azokat, akik nem simulnak bele. Ezért lesznek "nehéz természetűek", "okoskodók", "túl sokak". És ezért olyan gyakori, hogy a vita a tartalomról áttevődik a hangnemre. Mert ha a stílus a probléma, akkor a rendszernek nem kell szembenéznie azzal, amit a realizmus felvet.
Ez nem rosszindulat.
Ez szervezeti önvédelem.
A cinizmus ilyenkor könnyen összekeveredik a realizmussal. Pedig nem ugyanaz. A cinizmus reakció. A realizmus működés. Az egyik legyint, a másik kérdez. Az egyik feladja, a másik nem hagyja félbe a gondolatmenetet.
Engem ez érdekel. Nem a szép történetek. Nem a plakátmondatok. Hanem az, ami a felszín alatt történik. Az érdekek, a félelmek, a kognitív torzítások, az önigazolások. Azok a pontok, ahol egy rendszer már nem tanulni akar, hanem megőrizni azt, ami kényelmes.
Ez nem mindenkinek komfortos.
Megoszt. Nem szeretnek miatta. Nem kedvelnek.
De ez rendben van. Sőt, bevallom, élvezem is...
Aki ettől megijed, azzal valószínűleg nincs dolgunk egymással. Aki viszont fellélegzik tőle, az pontosan érti, miről van szó. Nem azért, mert mindenben egyetért, hanem mert felismeri a működést.
A legtöbb rendszer nem gonosz.
Csak kényelmes.
És aki ezt kimondja, az nem népszerű akar lenni.
Hanem pontos.
A Solvent Consulting innen indul: nem megnyugtatni akar, hanem érthetővé tenni azt, ami működik és azt is, ami nem.
Lilla
