Kettős mérce a mindennapokban

Ugyanaz a kör minden alkalommal.

Kiszállok a székből, fizetek és várom azt a kis papírfecnit, ami bizonyítaná: ez egy valódi tranzakció volt. De hiába, nem kapok. A pénzt elveszi és ennyi.

Nem kivétel – ez az, amit én tapasztalok. És igen, mielőtt valaki leírná: ez magánvélemény. Nem azt írom, ami általános, hanem azt, amit én látok. Nyilván van, aki rendesen csinálja, mint minden szakmában. De én igenis általánosítok. Mert ha újra és újra ugyanaz történik, az már nem véletlen.

A borravaló viszont ott van.

Nem kérdés, nem opció. Lebeg a levegőben.
Ha nem adsz, megfagy a hangulat.
Ha nem teszel rá, te vagy a "nehéz vendég".

De a csúcs nem ez.

Hanem a duma, ami a székben ülve megy.

Hallgatom, hogy "vagyonvisszaszerzés. Hogy "végre rend lesz", meg "milyen jó lesz, ha mindenki befizeti, amit kell".

Ott ültem és csak egy gondolat járt a fejemben: "Te miről beszélsz?"

Ott okosodsz a korrupcióról meg a rendszerről, de nem adsz nyugtát? Neked nem fér bele az a tíz másodperc, amíg kinyomod a bizonylatot? És ha elkérem, még te húzod a szád, mintha én kérnék szívességet?

Nem az zavar, ki mennyit keres.
Nem az, ki hogyan él.

Keress jól, vegyél autót, utazz.

De ne akarjuk már megváltani a világot nagyban, ha kicsiben mi magunk vagyunk a hiba a gépezetben.

Ez a kettős mérce az, ami igazán zavar.

Amikor az alap hiányzik, de az extra elvárt.

Amikor a nyugta nincs, de a borravaló az bizony alap.

Amikor papolsz a tisztességről, de elfelejted, hogy a csalás nem a milliárdoknál kezdődik.

Hanem ott, hogy nem adsz egy papírt a munkádról.

Lehet ezt nem szeretni.
Lehet ezen megsértődni.

De egy nyugta nem szívesség.

Hanem minimum.