Van, amikor a "rendszer" nem megoldás, hanem menekülés.
Amikor nem több folyamatra van szükség, hanem kevesebb önáltatásra.
Ez a blog azoknak szól, akik vezetnek, döntenek, felelősséget viselnek és közben pontosan érzik, hogy nem minden bizonytalanság hiba, nem minden lassulás kudarc és nem minden tanácsadói válasz használható az ő helyzetükben.
Itt nem kész recepteket kínálunk. Gondolkodási hibákat bontunk le.
Idővel, döntésekkel, felelősséggel dolgozunk, nem sablonokkal.
Ha gyors megoldást keresel, ez nem az az oldal. Ha tisztábban akarsz látni, jó helyen jársz.
Vannak szervezetek, ahol büszkén mondják: nálunk nincs feszültség. A megbeszélések simán mennek, az emberek kedvesek egymással, ritkán emeli meg bárki a hangját. A harmónia a vállalati kultúra bizonyítéka, legalábbis a felszínen.
Minden szervezetben van legalább egy ilyen ember. Az, aki "mindent tud". Aki ott volt a kezdeteknél, aki átlátja a rendszer működését, aki fejből tudja a legfontosabb ügyfél szokásait, akihez mindenki fordul, ha kérdés van. Ő a biztos pont. A szakértő. Az a kolléga, akire jó érzés támaszkodni.
Van az a pont, amikor egy szervezet felismeri, hogy baj van. Amikor az addig működőképes, de állóvízzé vált rendszer már nem hozza azt, amire szükség lenne. Ilyenkor jelenik meg a változás igénye. Nem finoman, nem kozmetikázva, hanem valódi mozgással.
Utólag szinte mindig világosnak tűnik, kinek mit kellett volna tennie.
"Szólhatott volna."
"Meg kellett volna mondania."
"Miért nem jelezte időben?"
Szinte minden szervezetben van legalább egy ember, aki utólag mindent tudott. Látta előre, sejtette, érezte. Megmondta, legalábbis utólag ezt állítja. Amikor viszont a döntés tényleg napirenden volt, akkor ezek a mondatok valahogy nem hangzottak el. Vagy ha igen, akkor nem abban a formában, ami felelősséget is hordozott volna.
A döntések nagy része nem akkor születik meg, amikor minden információ rendelkezésre áll, az opciók tiszták és a következmények beláthatók. Hanem akkor, amikor már nincs jó megoldás. Csak olyan döntések vannak, amelyeknek mindegyiknek ára van.
2019-ben a robotjogokról írtam. Akkor még az volt a kérdés, hogy a technológia fejlődése elvezethet-e oda, hogy a gépek jogalanyokká váljanak. Azóta sok minden történt. A technológia nem lassított, mi pedig egyre több döntést adtunk át rendszereknek.
Január elején sokan úgy beszélnek a visszatérésről, mintha egy pillanat lenne.
Egy dátum. Egy hétfő. Egy újraindítás.
Januárban rendre megszaporodnak azok a tanácsadói hirdetések, amelyek szerint a probléma nem a túl sok döntés, hanem az, hogy "nincs rendszer".
Vannak helyzetek, ahol a döntések kiszámíthatók. Lehet rájuk számot mondani, határidőt vállalni, költséget becsülni. Aki vállalkozik, aki vezet, ezekkel nap mint nap dolgozik. Tudja, mikor kell pontosnak lenni, és mikor elvárható, hogy előre látható legyen egy kimenet.
Időről időre felbukkan egy gondolat – jellemzően tanácsadói marketinganyagokban és hirdetésekben –, amely szerint ha egy cégben minden döntés egy embernél fut össze, akkor ez az ember maga a probléma.
A működés gátja.
A fejlődés akadálya.
Van egy pont, ahol minden karrieroldal és értéknyilatkozat elveszíti a jelentőségét.
Nem a kiválasztás végén.
Nem az első munkanapon.
Van egy jó barátom, aki minden decemberben ugyanazzal a beletörődő sóhajjal kezdi a hónapot: "Na, indul a szezon."
