Működési realizmus

Sokáig azt mondtam magamra, hogy cinikus vagyok.
Vagy ironikus.

Vannak reakcióim, amelyek kifejezetten azok. Amikor ugyanazokat a köröket futjuk újra és újra. Amikor a "tanultunk belőle" mondat elhangzik, de semmi nem változik. Amikor mindenki pontosan tudja, mi nem működik, mégis úgy teszünk, mintha ez meglepetés lenne.

Ilyenkor az irónia nem világnézet. Védekezés.
Egy módja annak, hogy ne kelljen minden alkalommal újra és újra felháborodni.

De ez nem azonos azzal, ahogyan gondolkodom.
És nem azonos azzal sem, ami igazán érdekel.

Nemrég két egymást követő napon két különböző jelzőt kaptam. Az egyik az volt, hogy logikus vagyok. A másik, hogy radikálisan realista. És ekkor vált világossá számomra, hogy ezek nem rólam szólnak, hanem arról, ahogyan rendszerekre nézek.

A "logikus" addig kényelmes egy szervezetben, amíg nem jár következménnyel. Amíg érthetően elmondja, mi miért nem működik, de nem kér számon változást. Amíg segít értelmezni a helyzetet, de nem borít fel semmit. Ilyenkor a logika hasznos. Kezelhető.

A "radikálisan realista" ott jelenik meg, amikor ugyanaz az ember nem áll meg a magyarázatnál. Amikor végigviszi a gondolatot. Amikor kimondja, hogy ha ezt tényleg komolyan vesszük, akkor valaminek meg kell változnia. És nem csak folyamatoknak, hanem szerepeknek is.

Itt szokott megfagyni a levegő.

Mert a legtöbb szervezet nem a bátorságról szól. Nem az innovációról. Nem az őszinteségről. Hanem a kényelemről. Arról a hallgatólagos alkuról, amelyben mindenkinek megvan a helye, a szerepe, az értéke – addig, amíg nem bolygatjuk meg a rendszert.

Ez nem gyávaság. Ez racionalitás.

Ha valódi változás történik, akkor nem csak módszerek változnak. Hanem pozíciók. Súlyok. Az a tudás, ami eddig elég volt, lehet, hogy már nem lesz az. Az a szerep, amit valaki évek alatt kialakított magának, hirtelen nem lesz magától értetődő. Lehet, hogy újra kell tanulni. Újra pozicionálni. Vagy akár máshova menni.

És ki akarna ilyet, ha nem muszáj?

A belesimulás ezért olyan vonzó. Nem azért, mert mindenki konfliktuskerülő, hanem mert a status quo biztonságot kínál. Azt ígéri: maradhatsz, amíg nem kérdezel túl sokat. Lesz helyed, szereped, értéked, amíg nem viszed végig a gondolatot.

Ebben a logikában válik a realizmus veszélyessé.
Nem azért, mert támadó. Hanem mert következetes. Mert nem áll meg ott, ahol még kényelmes. Mert nem csak rámutat arra, mi nem működik, hanem felteszi a kérdést is: akkor minek kell megváltoznia.

És ez már nem elvi kérdés.
Ez érdekeket érint.

Ezért nem szeretik azokat, akik nem simulnak bele. Ezért lesznek "nehéz természetűek", "okoskodók", "túl sokak". És ezért olyan gyakori, hogy a vita a tartalomról áttevődik a hangnemre. Mert ha a stílus a probléma, akkor a rendszernek nem kell szembenéznie azzal, amit a realizmus felvet.

Ez nem rosszindulat.
Ez szervezeti önvédelem.

A cinizmus ilyenkor könnyen összekeveredik a realizmussal. Pedig nem ugyanaz. A cinizmus reakció. A realizmus működés. Az egyik legyint, a másik kérdez. Az egyik feladja, a másik nem hagyja félbe a gondolatmenetet.

Engem ez érdekel. Nem a szép történetek. Nem a plakátmondatok. Hanem az, ami a felszín alatt történik. Az érdekek, a félelmek, a kognitív torzítások, az önigazolások. Azok a pontok, ahol egy rendszer már nem tanulni akar, hanem megőrizni azt, ami kényelmes.

Ez nem mindenkinek komfortos.
Megoszt. Nem kedvelnek miatta. 

De ez rendben van. Sőt, bevallom, sokszor élvezem is...

Aki ettől megijed, azzal valószínűleg nincs dolgunk egymással. Aki viszont fellélegzik tőle, az pontosan érti, miről van szó. Nem azért, mert mindenben egyetért, hanem mert felismeri a működést.

A legtöbb rendszer nem gonosz.
Csak kényelmes.

És aki ezt kimondja, az nem népszerű akar lenni.
Hanem pontos.

A Solvent Consulting innen indul: nem megnyugtatni akar, hanem érthetővé tenni azt, ami működik és azt is, ami nem. 

Lilla