Amit észrevétlenül adunk tovább
Szülőként gyakran beszélünk arról, hogyan lehetne a gyerekeinknek egy kicsit könnyebb jövőt adni. Biztonságosabbat. Kiszámíthatóbbat. Ilyenkor hamar előkerülnek a kézzelfogható dolgok: különórák, sport, nyelvtanulás, fejlesztések. Mintha a siker egy lista lenne, amit időben végig kell pipálni, nehogy lemaradjunk valamiről.
Közben a legfontosabb dolgok szinte észrevétlenek maradnak. Nem órarendben jelennek meg, nem tanfolyamokon tanulhatók, és nincs róluk bizonyítvány. Ott vannak a hétköznapokban. Abban, ahogyan reagálunk egy váratlan helyzetre. Ahogyan döntünk. Ahogyan magyarázunk – vagy épp nem magyarázunk.
Van egy gondolkodásmód, amit gyakran "vállalkozóinak" neveznek, pedig jóval több annál. Nem attól függ, hogy valaki céget alapít-e. Sokkal inkább attól, hogyan viszonyul a bizonytalansághoz. Mit kezd a kudarccal. Mer-e kérdezni, kezdeményezni, felelősséget vállalni. Észreveszi-e a lehetőséget ott is, ahol más csak problémát lát.
Ez a szemlélet ritkán alakul ki felnőttként. Addigra többnyire már csak javítgatjuk, amit lehet. Gyerekkorban viszont természetes közegben formálódik. Nem magyarázatokból, hanem mintákból. Abból, amit a gyerek nap mint nap lát.
A gyerekek nem azt figyelik, amit mondunk nekik. Hanem azt, ahogyan élünk. Figyelik, hogyan beszélünk magunkról. Mit kezdünk egy rossz döntéssel. Elhallgatjuk-e a hibáinkat, vagy kimondjuk. Megpróbáljuk-e újra, vagy gyorsan megmagyarázzuk, miért nem érdemes.
Az önbizalom például ritkán a dicséretekből épül. Sokkal inkább abból, hogy egy gyerek látja: lehet hibázni, és attól még nem dől össze a világ. Az ellenálló képesség sem abból fakad, hogy mindentől megóvjuk őket, hanem abból, hogy ott vagyunk mellettük akkor is, amikor nem sikerül. A problémamegoldás pedig nem feladatlap, hanem egy egyszerű kérdés: te mit csinálnál ebben a helyzetben?
Vannak készségek, amelyeknek nincs mérőszáma, mégis egész életre hatnak. A kreativitás, amikor nem állunk meg az első megoldásnál. A kezdeményezés, amikor nem várjuk meg, hogy valaki más lépjen. Az empátia, amikor nemcsak a saját igazunkat látjuk, hanem a másik ember helyzetét is.
Ezek nem hangos erények. Nem látványosak. De ezekből lesznek azok a felnőttek, akik nem sodródnak, hanem irányt tartanak. Akik nem attól érzik magukat biztonságban, hogy minden kiszámítható, hanem attól, hogy képesek alkalmazkodni.
Nem vállalkozókat nevelünk. Hanem embereket. Nem minden gyerekből lesz cégvezető, és nem is kell. De minden gyerek profitál abból, ha megtanul dönteni, felelősséget vállalni, kérdezni, újrakezdeni. Ez az a belső stabilitás, amit később semmilyen végzettség nem pótol.
A legnagyobb "versenyelőny" ritkán az, amit tudatosan fejlesztünk. Sokkal inkább az, amit észrevétlenül adunk tovább. Ahogyan élünk. Ahogyan gondolkodunk. Ahogyan a bizonytalan helyzetekhez viszonyulunk. A gyerekeink ebből tanulnak a legtöbbet.