A teljesítmény ára – amikor az egyenlő bér valójában veszteség

Egy megosztó gondolattal jövök. Nem azért, mert provokálni akarok, hanem mert vezetői oldalról nézve nem tudok mást mondani: az egyforma bérezés azonos munkakörben sokszor nem igazságos, hanem kényelmes döntés. 

Két ember ülhet ugyanabban a székben. Az egyik pontosan végrehajt. A másik előre gondolkodik. Az egyik elvégzi a rábízott feladatot. A másik úgy végzi el, hogy közben három későbbi problémát megelőz. Az egyik időre teljesít. A másik idő előtt, javítás nélkül, strukturáltan, úgy, hogy a vezető figyelmét nem köti le.

A pozíció azonos. A hozzájárulás nem.

Az azonos munkakör nem jelent azonos működési értéket. A munkaköri leírás keret. Az, hogy ki mit tölt bele, személyfüggő. Gondolkodási sebesség, problémamegoldó képesség, összefüggés-látás, önállóság, döntési érettség... ezek nem szerepelnek a titulussal együtt, mégis ezek határozzák meg, mennyit ér valaki a rendszerben.

A vita rendszerint ott csúszik félre, hogy az egyenlőséget az igazságossággal azonosítjuk. Ha ugyanaz a pozíció, akkor ugyanaz a bér. Ha nem, akkor sértődés. Mintha a különbségtétel személyes minősítés lenne.

Vezetőként azonban nem érzelmi kategóriákban gondolkodom, hanem működésben. Nekem az a fontos, hogy a munka tökéletesen elkészüljön, határidőre.. azaz inkább határidő előtt. Hogy ne kelljen visszanyúlni hozzá. Hogy ne termeljen utólagos kockázatot. Hogy önállóan működjön, ne folyamatos kontroll mellett.

Ha valaki gyorsabb, pontosabb, nagyobb mentális kapacitással dolgozik, előre jelez, megelőz, rendszerszinten gondolkodik, akkor számomra magasabb értéket képvisel. Nem azért, mert kedvelem. Nem azért, mert lojálisabb. Hanem mert terhet vesz le a rendszerről és sebességet ad neki.

És igen, szerintem ezt díjazni kell.

Az az érv, hogy "ugyanaz a végzettségem" vagy "több év tapasztalatom van", önmagában nem jelent azonos értéket. A szervezet nem diplomát használ, hanem képességet. Nem ledolgozott éveket fizet, hanem aktuális hozzájárulást. A múlt tiszteletet érdemel. A jelen teljesítmény döntést.

Az egyforma bérezés sokszor nem igazságosság, hanem konfliktuskerülés. Egyszerűbb ugyanazt adni mindenkinek, mint vállalni a különbségtételt. Egyszerűbb békét tartani, mint kimondani, hogy a hozzájárulás mértéke eltérő.

Csakhogy a különbségek attól még léteznek.

A kérdés tehát nem az, hogy lesz-e sértődés. A kérdés az, mit nevezünk igazságosnak. Az egyenlőség egyszerű: mindenki ugyanazt kapja. Az igazság viszont különbséget tesz. Ha a hozzájárulás nem azonos, a díjazás sem lehet az.

Az egyforma bérezés békét hozhat rövid távon, de ha közben eltakarja a különbségeket, akkor nem igazságot teremt, hanem kényelmet.

Én nem az egyenlőséget választom. Hanem az igazságot.