Nyomd meg a szünet gombot, mielőtt túl késő

Van egy gondolat, ami időről időre eszembe jut.

A gépeket meg lehet állítani egy gombbal. Az embereket nem. Vagy inkább fordítva: amikor az ember megáll, akkor kezd el igazán mozogni odabent.

A legtöbben nem lusták. Épp ellenkezőleg. Dolgoznak, hajtanak, viszik a dolgokat. Akkor is, amikor már nem lenne muszáj. Akkor is, amikor láthatóan nem jó irányba mennek. Mert ezt szokták meg. Mert így "rendben vannak". Mert valahogy kínos lenne kimondani, hogy most elég.

Nemrég beszélgettem egy régi kollégával. Azt mondta, hogy nem tud megállni, mindig van még egy ügy, egy határidő, egy telefon. Mondtam neki, hogy talán meg kellene állnia egy kicsit. Rám nézett, mintha rossz viccet mondtam volna.
– Most? – kérdezte. – Pont most?

Pár nappal később írt. Nem azért állt meg, mert belátta. Hanem mert muszáj volt. Elfáradt. Nem fejben, hanem egészen. A teste szólt előbb.

Ez nem rendkívüli történet. Inkább túlságosan is ismerős.

Sokszor nem vesszük észre, mikor csúszik át a munka abból, amit csinálunk, abba, ami csinál minket. Amikor már nem mi döntünk, csak sodródunk. Amikor nem rosszul élünk, csak szűken. Mintha mindig egy kicsit kevesebb levegő jutna.

A szünetet általában félreértjük. Valami nagy dolognak képzeljük. Pedig többnyire egészen kicsi. Nem válaszolni azonnal. Nem most eldönteni. Nem mindent vinni. Hagyni egy estét üresen. Elengedni azt, ami nem fontos, csak sürgősnek tűnik.

A legtöbb elrontott mondatot fáradtan mondjuk ki. A legtöbb rossz döntést kimerülten hozzuk meg. És a legtöbb baj nem akkor kezdődik, amikor sok a munka, hanem amikor már nincs benne gondolat.

A szünet nem lustaság. Nem menekülés. Inkább egy rövid megállás a mondat közepén. Egy vessző, nem pont.

Ha nem tesszük ki magunknak időnként, előbb-utóbb valami más teszi ki helyettünk. Csak akkor már nem mi döntjük el, mikor és hogyan.

Néha tényleg csak ennyi kell. Megállni egy pillanatra. Nem azért, mert nem bírjuk tovább, hanem mert szeretnénk még rendesen csinálni. Élni is, dolgozni is.