Szerepben élni – amikor a magabiztosság mögött csend van

Egy volt kollégámmal folytatott beszélgetés mélyen megmaradt bennem.  Egy kávé mellett mesélt arról, mennyire kimerítő a munkája, de nem a túlórák vagy a határidők miatt.

Minden reggel úgy kelek fel, hogy szerepet kell játszanom" – mondta csendesen.

Kiderült, hogy évekkel ezelőtt, egy kicsit kiszínezve a tapasztalatait, kapta meg első vezetői pozícióját. Abban reménykedett, hogy idővel utoléri önmagát. Öt év telt el azóta, és még mindig nap mint nap bizonyítani próbál – nem másoknak, hanem saját magának. Hogy meggyőzze magát: nem csak a látszat, hanem a valóság is igazolja őt.

Ez a történet nem egyedi. Sokunkkal megesett már, hogy egy állásinterjún azt mondtuk: "Persze, van ebben tapasztalatom!", aztán az első munkanapon a Google-t bújtuk, hogy pótoljuk a hiányzó tudást. Előfordul, hogy azt mondjuk, "folyékonyan beszélek angolul", miközben egy étteremben is zavarba jövünk egy egyszerű rendelésnél. És hányszor igyekeztünk meggyőzni a külvilágot – meg magunkat is –, hogy otthonosan mozgunk egy területen, miközben valójában még csak tanuljuk?

Valószínűleg sokan tapasztalták már meg ezt a kettősséget: másnak mutatjuk magunkat, mint akik valójában vagyunk. A legtöbb esetben idővel tényleg belenövünk abba a szerepbe, amit először csak eljátszottunk. De mi történik, ha ez a szerep állandósul? 

Van valami fárasztó abban, amikor nemcsak dolgozunk, hanem folyamatosan szerepet is játszunk. Amikor a magabiztosság páncél, nem belső erő. Mert ilyenkor nem csak a tudásunkból dolgozunk, hanem abból is, hogy ne látszódjon: valójában keresünk, kutatunk, kérdezünk. Csak épp ezt nem merjük kimutatni. 

A túlzott önbizalom egy ideig működik. Jó benyomást kelt, határozottságot sugall. De ha nincs mögötte valós tudás, előbb-utóbb repedések jelennek meg a felszínen. Emlékszem egy egyetemi ismerősömre, akit mindig is csodáltam. Magabiztos volt, határozott, minden témáról úgy beszélt, mintha évek óta benne dolgozna. Majd jött az első igazi megmérettetés – és hirtelen láthatóvá vált, hogy a tudás még nem érkezett meg a stílus mellé. Megváltozott róla a kép. Nemcsak bennem, hanem az egész környezetében is.

Sokan évekig élnek ebben a kettősségben. Reggelente maszkot vesznek fel, estére pedig kimerülten veszik le. A színlelés energiát igényel – nem is keveset. És talán nem is a fáradtság a legnagyobb ár, hanem az, hogy közben lemaradunk. Mert miközben minden erőnket a szerep fenntartására fordítjuk, már nem marad bennünk lendület a fejlődésre.

Nem tanulunk, nem kérdezünk, nem merjük felvállalni, ha valamit még nem tudunk. Így válik a látszólagos magabiztosság a valódi előrelépés akadályává.

Egy ismerősöm, aki hosszú évekig "blöffölt" a szakmájában, egy napon szembesült azzal, hogy a kollégái már nem bíznak benne. Eleinte mindenkit lenyűgözött a magabiztossága, de ahogy telt az idő, egyre többen jöttek rá, hogy a sok ígéret mögött csak egy ígéret volt.  Egy projektnél valaki félvállról csak ennyit mondott neki:

Figyelj, ezt inkább én csinálom, mert tudod… te nem mindig vagy pontos ezekben a dolgokban."

Nem hangzott el vád, mégis benne volt minden. A bizalom megingott. A kapcsolatok, amelyek eleinte a határozottságra és a fellépésre épültek, lassan kiüresedtek. Mert ha a felszín mögött nincs elég tartalom, idővel a figyelem és a bizalom is elkopik.  

De lehet másként is. 

Nem könnyű elfogadni, hogy néha olyan szerepbe bújtunk, ami még nem volt igazán a miénk. De ha elkezdjük lebontani a szerepet, gyakran kiderül: a valódi történetünk is értékes, sőt, talán még izgalmasabb is.

Ha valaki azt mondja:

Régen azt hittem, hogy értek hozzá, de azóta sokat tanultam" 

az nem gyengeség. Hanem erő.

Nem az őszinteség ássa alá a szakmai hitelességet, hanem az, ha valaki nem hiteles. Az emberek sokkal inkább értékelik az alázatot, mint a tökéletesség látszatát. Egy vezető, aki azt mondja:

Nem tudok mindent, de tanulni akarok" 

Sokkal megbízhatóbbnak hat, mint az, aki látszólag mindenre tudja a választ, még ha azok mögött nincs is valódi tartalom. 

A hitelesség nem kampány. Nem egy frappáns LinkedIn-poszt, és nem egy jól sikerült prezentáció. Hanem folyamat. Egy belső párbeszéd, ahol időről időre megkérdezzük magunktól: hol tartok? És hová szeretnék eljutni?

Nem kell mindent tudni. Elég, ha hajlandóak vagyunk tanulni. Kérdezni. Időnként azt mondani:

Ebben most nem vagyok biztos, utánanézek."

Ez az igazi erő. Mert a valódi önbizalom nem abban rejlik, hogy elrejtjük a hibákat, hanem abban, hogy vállaljuk őket. És közben egyre jobbak leszünk.