Népszerűség és vezetés

A világ tele van ambiciózus vezetőkkel. Címekkel, pozíciókkal, hatáskörrel.
Valódi vezető azonban jóval kevesebb van köztük.

A politikában különösen látványos ez a különbség, de a tanulságok messze nem csak oda tartoznak. Üzleti környezetben is újra és újra felmerül a kérdés: mitől válik valaki ténylegesen vezetővé, nem csak formálisan?

A politikában a vezetők folyamatos népszerűségi visszajelzést kapnak. A közvélemény-kutatások nemcsak a választóknak szólnak, hanem maguknak a pártoknak is: kimondatlanul formálják a belső bizalmat és a vezető megítélését.

Az üzleti életben nincs heti mérés, mégis létezik egy sokkal kíméletlenebb visszacsatolás: a piac.
Az ügyfelek a döntéseikkel szavaznak. Vásárlással vagy elfordulással. Ennél őszintébb visszajelzés kevés van.

Lehet mérni elégedettséget, lojalitást, elköteleződést, de végső soron egy kérdés számít: működik-e az, amit a szervezet csinál? Ha igen, a siker többnyire a vezetőhöz kötődik. Ha nem, akkor a belső népszerűség önmagában nem ment meg semmit.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy a vezető "láthatatlan" lehetne. Egy szervezet nem működik követők nélkül. Az irány, az egység és a cél világos kijelölése alapfeltétel ahhoz, hogy emberek hosszabb távon is hajlandók legyenek együtt haladni.

A jó vezető nem minden döntésével lesz népszerű. Nem is kell annak lennie.
Az számít, hogy a döntések egy következetes gondolkodásba illeszkedjenek, és idővel értelmezhető eredményt hozzanak.

A vezetés egyik legnehezebb része nem az irány kijelölése, hanem az ahhoz való viszony a változás közben. Kitartani egy stratégia mellett akkor is, amikor nyomás van rajta – és módosítani rajta akkor, amikor a környezet ezt indokolja. Ez nem ösztön, hanem tanulható képesség.

Aki minden külső rezdülésre irányt vált, bizonytalanságot sugároz.
Aki viszont minden áron ragaszkodik egy elavult tervhez, miközben a körülmények alapjaiban változnak meg, előbb-utóbb zsákutcába vezeti a szervezetet.

A valódi vezetői erő ott jelenik meg, ahol ezek a feszültségek kezelhetővé válnak. Ahol a pályamódosítás nem kapkodásnak, hanem a stratégia természetes fejlődésének tűnik. Ahol az emberek értik, mi miért történik, még akkor is, ha nem minden döntés kényelmes.

Ehhez erkölcsi következetesség, ellenálló képesség és önismeret kell. A vezetői döntéseket mindig kritika kíséri. Ez a szerep velejárója. A kérdés nem az, hogy lesz-e ellenvélemény, hanem az, hogy a vezető képes-e azt kezelni: mikor kell kitartani, mikor kell korrigálni, és mikor kell félreállni.

Amikor a vezető tartósan saját érdekeit helyezi a szervezet érdekei elé, az előbb-utóbb megbontja az egységet, a fókuszt és a teljesítményt. Ez igaz a politikában és az üzleti életben is.

Bár az üzleti vezetők nem élnek folyamatos népszerűségi versenyben, a bizalom itt sem adottság. A legfontosabb érintettek – munkatársak, partnerek, ügyfelek – támogatását ki kell érdemelni, és fenn is kell tartani.

Ez nem kommunikációs trükk kérdése.
Hanem következetes döntéseké.