Nem szerepelni jöttem – jegyzet a szakmai jelenlétről

Nem az én terepem

Jegyzet egy LinkedIn-küszöbről

A LinkedIn számomra nem platform, inkább egy határ. Ott kezdődik az a világ, ahol már nem érzem jól magam.

Nem azért, mert nem lenne hasznos. Nem azért, mert nem tudnék jelen lenni. Hanem mert nem tudok és nem is akarok úgy jelen lenni, ahogy ott illik.

Gyakran érzem azt, hogy egy túlfilterezett, steril világ, ahol mindenki "expert", "founder", "passionate problem-solver" és "díjnyertes bátorság-coach" egyben. Ahol a reggelek mindig fókuszáltan indulnak, a napok tanulságokkal zárulnak és minden posztban valaki épp szintet lép.

 Nem tudom nem kívülállónak érezni magam ebben.

Miközben pontosan tudom, hogy vállalkozóként ott lenne a helyem. Hogy jogászként megmutathatnám, amiben hiszek, amit csinálok, ahogyan gondolkodom. De azt is tudom, hogy ha ezt ott, azon a nyelven próbálom elmondani, elveszíti az értelmét.

Nem a többiekkel van bajom – hanem azzal, amit a közeg sugall.
A forma túl erős. Túl szűk. Túl egyértelmű.
Nem hagy helyet a csendnek, az árnyalatnak, a kételynek.
És én pont ezekből dolgozom.

Persze az is hozzátartozik, hogy én egy másik környezetben mozgok. Az ügyfeleim többsége kis- és középvállalkozó. Nem multik világában élnek, nem használják napi szinten az új platformokat, sokan a Vibert sem – nem azért, mert nem tudnák, hanem mert más tempóban, másképp működnek.
Dolgoznak. Üzemeltetnek. Építkeznek.
Nem mindenre keresnek "storyt", nem mindenre készül poszt, mert nincs rá szükség.

Ez az a világ, amit ismerek és amit sokkal inkább a sajátomnak érzek. Nem azért, mert beszűkült vagyok. Nem azért, mert ne beszélnék nyelveket. Hanem mert ezek az emberek ismerik a saját ritmusukat. És nekem ebben a ritmusban van a helyem.

Zavar, amikor huszonéves pályakezdők már vezetői gondolkodásról írnak vagy néhány hónapos tapasztalattal építenek tanácsadói márkát. Tisztelem az ambíciót, de bennem máshogy épül a szakmai hitelesség. Nem a címek számítanak. Hanem az, hogy mit tart meg az ember abból, amit csinál.

Nem szeretem a harsány önbizalmat.
Nem érzem hitelesnek, hogy minden napra jut valami "büszkén megosztom"-pillanat.
Nem akarok reggelente megmutatni semmit.
Nem akarok erős lenni a végtelenségig.
És nem akarok szerepelni.

Dolgozom. Írok. Figyelek. És néha abból, amit megélek, lesz egy mondat, egy gondolat, egy cikk. De ezek nem tartalomnak készülnek. Hanem működésből. És ettől nehéz őket poszttá formálni, főleg olyanná, amit a LinkedIn bármilyen algoritmusa értelmezni tud.

Persze tudom, hogy nem lehet teljesen kimaradni.
És talán lesz idő, amikor mégis megérkezem oda – nem pozícióval, nem címekkel, hanem egy másik ritmusban.
De addig is fontos, hogy ne tévesszem szem elől, miért érzem ezt a távolságot.

Nem szeretnék más nyelven beszélni, mint amit valóban gondolok.
Nem szeretném megmutatni magam, ha közben épp az tűnik el, amit csinálok.
És nem akarok zajt csinálni ott, ahol most is túl sok a hang.

Ha valaha jelen leszek, akkor csak úgy, ahogy élni is szeretek: nem látványosan, de jelen.
Nem sűrűn, de valódi mondatokkal. És nem azért, mert kell – hanem amikor már van mit mondani.

Ezért született ez a blog. 

Nem azért, mert nem tudnék máshol jelen lenni, hanem itt tudok úgy jelen lenni, ahogy szeretnék.
Nem azért, mert nem érnék el embereket máshol, hanem itt úgy szólhatok, hogy közben nem veszítem el magam.

Ez nem távolságtartás, nem kivonulás és nem is a kényelmes csend. Ez egy másik működés ritmusa. Ahol a mondatok nem látszani akarnak, csak maradni. És mert szeretek írni.