Mi van, ha nem te vagy túl élénk – csak a világ fakó?

(avagy a Tall Poppy-szindróma)

Előre jelzem: ez egy női nézőpontból született írás.
Nem általános érvényű igazság, de talán ismerős érzés lesz – férfiaknak is.
Mert ez nem a nemekről szól. Hanem arról, mi történik, amikor valaki elkezd kiemelkedni. Amikor a teljesítmény, a lendület, az elhivatottság… kényelmetlenné válik a környezet számára.

Van az úgy, hogy az ember nem akar feltűnni. Nem keres elismerést. Csak szereti, amit csinál. Lelkiismeretesen dolgozik. Jobban akarja csinálni, mint tegnap. Előrébb akar jutni. Egy kicsivel többet tanul, kérdez, vállal. Aztán egyszer csak azt érzi: ez már sok.

Nem neki. A többieknek.

Mintha a teljesítményed már nem lenne szimpatikus. Mintha zavaró lenne, hogy nem panaszkodsz, hogy nem elégszel meg a "jó lesz az úgy" szinttel. Észre sem veszed és a környezet már nem támogat, hanem méreget. Nem inspirálódik, hanem kritizál.
Nem ünnepli a sikereid, inkább elhalványítja őket és megmagyarázza, miért nem olyan fontos, amit elértél.

Ez a Tall Poppy-szindróma: amikor kilógsz – nem azért, mert elbizakodott vagy, hanem mert működsz, mert haladsz, mert ambíciód van. És ez kényelmetlenül hat másokra.

Nem mindig direkt. Sokszor csak félmondatokban él.
"Te is mindig ennyire pörögsz?"
"Úgysem bírnám ezt a tempót."
"Én nem vagyok ilyen törtető."

Egy idő után elkezdesz azon gondolkodni, hogy visszább vegyél. Ne menj haza utolsóként. Ne vállald el a plusz feladatot. Ne mutasd meg, hogy tudod – mert akkor valaki sértve érzi magát. És talán magaddal is elhiteted, hogy tényleg túl sok vagy.

De nem vagy.

Csak pipacs vagy a gazban.
Nem túl magas. Csak túl piros, túl életteli, túl feltűnő ahhoz, hogy beleolvadj a háttérbe.

A munkahelyi kultúra – legyen az egy irodában, egy tanári szobában vagy egy gyártósor mellett – ritkán készít fel arra, hogyan kezeljük azt, amikor valaki másképp működik. Nem jobban. Másképp. Ráadásul ha ezt valaki nőként, fiatalon, újítóként vagy kívülállóként teszi, a reakciók még erősebbek lehetnek. A szindróma gyakran a 'mindenki egyforma' elvet suttogja, de valójában a különbségeket bünteti. Közben a tehetség, az elszántság, a lendület… lassan elfogy.

Pedig a megoldás nem az, hogy kevesebbet adsz magadból.
Hanem az, hogy megtanulod: nem mindenkinek kell tetszened ahhoz, hogy jól csináld, amit csinálsz. Nem a te dolgod mások komfortzónájára vigyázni. És nem kell bocsánatot kérni azért, mert szereted, amit csinálsz.

A világ nem lesz jobb hely attól, ha mindenki fakó marad.
A munkakultúránk nem lesz egészségesebb attól, ha senki sem mer kiemelkedni.
Te sem leszel boldogabb, ha csendben maradsz, hogy másoknak kényelmesebb legyen melletted állni.

Szóval lehet, hogy nem te vagy túl élénk.
Lehet, hogy csak a környezeted lett túl szűk egy szabad növekedéshez.
Lehet, hogy pont rád van szükség, hogy megmutasd: lehet máshogy is. Még ott is, ahol eddig senki nem merte.

Sok virág nő a réten – de a pipacsra emlékeznek. Mert piros. Mert más.
Nem simul bele a háttérbe és mégsem kér bocsánatot a színéért.

Ne hagyd, hogy mások visszahúzzanak. A kiemelkedés nem hiba, hanem lehetőség.

 Maradj pipacs: csak így lesz a rét igazán színes.