Kettős mérce a munkahelyen – amikor a szabályok nem mindenkire vonatkoznak

A legtöbb munkahelyen van egy alaptétel: nálunk mindenki egyenlő, a szabályok mindenkire vonatkoznak. És a legtöbben ezt el is hisszük egy ideig. Mert szeretnénk hinni.

A munkajogban nincs olyan, hogy "kedvenc alkalmazott". A törvény szemében minden munkavállaló egyenlő. A valóság azonban rugalmasabban kezeli az egyenlőséget. Ott a szabály néha hajlik. Néha csak irányelvként viselkedik. Néha valakire vonatkozik – valaki másra meg… nem igazán.

Egy korábbi munkahelyemen például világosan rögzített szabály volt, hogy a home office heti egy napra korlátozódik. Mindenkire. Vezetőre, beosztottra, kivétel nélkül. A keretek adottak voltak – átláthatóan és következetesen.

A gyakorlatban a jogi osztályvezető – aki elvileg ugyanúgy a szabályok alá tartozott, mint bárki más – otthonról dolgozott, amikor csak szükségesnek látta. Beteg lett az egyik gyerek – home office. Utána a másik. Aztán a férje. Majd ő maga. Majd újra valamelyik gyerek. Betegszabadság helyett mindig home office. Csendesen, természetesen, megszokásból.

A kolléganőm – ugyanabban a munkakörben – minden hasonló helyzetben két-három nap home office-t kapott. Betegség, front, fáradtság – megoldották. 

Én egyszer kértem. A válasz ez volt: "inkább legyél betegszabin, jó?"
Nem vitatkoztam. Nem kérdeztem újra. 

Nem történt jelenet. Nem volt összezördülés. Csak egy csendes, belső mozdulat: ugyanazt máshogy mérik. És attól a pillanattól már más szemmel nézed az egészet.

Ez az a fajta halk aránytalanság, amit nem írnak le sehol, mégis pontosan tudod, hogy ott van.

 Nem látványos, nem nyílt, nem kiabál – csak működik alattad, benned, körülötted. És egy idő után már nem kérdezel. Nem próbálod újra. Csak tudod: máshogy működik. Másoknak máshogy.

A kettős mérce nem harsány – csak halkan rombol.

Nem harsog, nem figyelmeztet. Csak csendben jelen van és lassan átszövi a mindennapokat.

Először elveszi a kérdezés jogát. Aztán a kedvet. Végül a kötődést. 

Egy idő után már nem a feladat a nehéz, hanem az érzés, hogy nem ugyanazok a szabályok vonatkoznak mindenkire.

Végül felmondtam. Nem hirtelen, nem dühből, nem is látványosan. Nem volt nagy gesztus, sem hangos kilépés. Csak egy nap – mint a többi –, amikor megírtam a levelet, amit már régen megfogalmaztam magamban.

Nem egyik napról a másikra jutottam el idáig. Inkább lassan, csendesen, ahogy a bizalom kopik, a lojalitás elvékonyodik, az elköteleződés halkabb lesz. Apró jelek voltak, újra és újra. Mindig ugyanaz a minta, csak más helyzetben. 

Nem mindig a munka nehézsége miatt váltunk. Hanem amikor világossá válik, hogy ugyanazért a hozzáállásért nem ugyanaz az elbírálás jár. 

Hogy amit másnak lehet, azt neked kérni sem illik. És amikor ez nem egyszeri kivétel, hanem szokássá válik, akkor már nem a feladat fárasztó – hanem a közeg, amiben el kell végezni.

És onnantól az ember nem akar többé a része lenni.

Mert egy munkahely nem attól lesz jó, hogy nincsenek szabályok – hanem attól, hogy mindenkire ugyanúgy érvényesek.

És amikor ez nem teljesül, akkor nem a felmondás az első döntés – csak az utolsó lépés egy hosszú sorban, amit már rég megtettünk magunkban. Csendben, lépésenként, ahogy távolodni kezdünk attól, amihez egykor tartozni szerettünk volna.