Generációk párbeszéde a változó világban

Két ritmus, egy dallam, közös hivatás.

A The Who My Generation című dala mindig is egyfajta különös kapocs volt köztem és édesapám között. Egy dal, ami neki a fiatalos dacot, nekem pedig valamiféle nyitottságot, rácsodálkozást jelentett arra, ami volt és ami még lehetne. Talán épp ezért van benne valami meglepően ismerős, valami, ami – a különbségek ellenére – mégis közelebb hozott minket egymáshoz.

Ketten, két korszakból mégis ugyanahhoz a világhoz tartozunk, jogászok vagyunk. Mégis, amikor a munkáról beszélgetünk, sokszor olyan, mintha nem ugyanabból az irányból figyelnénk a világot.

Az ő világa papírszagú aktákból, határozott kézfogásokból és tiszteletteljes hierarchiából épül fel. Ahol a tekintély nemcsak a szavakban, hanem a mozdulatokban is jelen van. Ez a világ nem csupán forma, hanem ez adja a keretet ahhoz, amiben a szakma méltósága megszületik. Az én valóságomban viszont már ott van a felhőalapú dokumentummegosztás, a chatbotok által segített ügyfélkapcsolat vagy az algoritmusokkal támogatott keresés. Már nem ugyanott és nem ugyanúgy mondjuk ki a lényeget, de attól még ugyanazt akarjuk elmondani.

A kérdés számomra nem az, hogy ezek a világok illenek-e egymáshoz, hanem szólhatnak-e együtt, akár egy jól hangszerelt duett. A tradíció itt nem holmi színházi díszlet, inkább olyan, mint egy régi, masszív alapzat, amely ha jól megtart, akkor bátran lehet rá új szinteket építeni.

Édesapám jogi világában a vastag akták, a tekintélyes mahagóni íróasztalok és a jog rendíthetetlen tekintélyébe vetett hit nem pusztán díszlet volt, hanem a szakmai tisztesség kézzelfogható bizonyítéka.

Ma már más a tér, ahol dolgozunk, de az érték, amit keresünk, ugyanaz maradt, csak az eszköztár bővült. Ami régen magától értetődő volt, ma már nem az, kérdéseket vet fel és továbbgondolásra ösztönöz. Ami régen biztos pontnak számított, napjainkban nagyobb fokú rugalmasságot kíván.

A jogi szakma régóta őrzi saját, zárt világát, gyakran csak önmagára figyelve, viszont a világ változik. Egyre több olyan kérdés vetődik fel, amelyre nem lehet önmagában a múlt válaszaival felelni. Ma már nem elég tudni hogyan kellene működnie valaminek, azt is előre kell látni, hogyan történhet ez meg a valóságban.

A jogi szakma sokáig egyetlen nézőpontból látta a világot, de ma már nem engedhetjük meg magunknak, hogy csak egy nézőpontból értelmezzünk. A fiatalabb generációk hozzászoktak ahhoz, hogy a válaszokat szinte azonnal, online, néha akár közösségi media felületek használatával kell megtalálniuk. Az idősebbek pedig mélyebbről jövő, lassabban formálódó tudást hoznak, olyat, amit nem lehet kikeresni egyetlen adatbázisból sem.

Amikor édesapámmal beszélgetünk a szakmáról, sokszor máshol van a fókusz. Ő ott keres rendet, ahol én lehetőséget látom. Ő figyel a szakmai finomságokra, én pedig az összefüggésekre. Ezek azonban nem kizárják, hanem kiegészítik, erősítik egymást. Olyan ez, mintha ugyanazon az ügyön dolgoznánk, de más-más módon közelítenénk hozzá, eltérő módszereket alkalmazva, mégis ugyanarra a végeredményre jutnánk.

Néha édesapámmal még mindig teljesen máshogy gondolkozunk, máshogy kérdezünk, máshogy válaszolunk, mást keresünk egy mondatban vagy egy ügyben. Ezek a különbségek nem távolítanak el egymástól, hanem inkább új színeket hoznak a beszélgetéseinkbe. Ahogy egy dallam is máshogy szólal meg, ha különböző hangszereken játsszák, mégis ugyanaz a dallam marad.

A világ folyamatosan halad, gyorsabban, mint valaha. Azonban nem elsodor, hanem hív: hogy haladjunk vele és közben megértsük mit jelent ma felelősen és emberként jelen lenni ebben a hivatásban. Az ügyfelek ma már nemcsak pontos válaszokat várnak el, hanem emberközeli hozzáállást is. Ebben sokszor épp a különböző generációk egymásra épülő, egymást kiegészítő tudása adhat erőt egymásnak.

Napjainkban a jog ma már nem csak paragrafusokról szól, hanem arról is, hogyan tudunk jelen lenni mások életében úgy, hogy tényleg segítünk eligazodni, nem csak a szabályok között, hanem a döntésekben is, osztozva azok súlyában is.

És amikor újra megszólal a My Generation, már nem csak a különbségeket hallom ki belőle, hanem azt is, ami összeköt. A hivatást, amit mindketten másként értelmezünk, de ugyanolyan komolyan veszünk. A beszélgetéseinket, ahol sokszor nem értünk egyet, mégis tovább folytatjuk. És azt a csendet is, amit nem kell megtörni, mert már benne van minden: a közös múlt, a kölcsönös tisztelet és az a mély meggyőződés, hogy számít, amit teszünk.