Észrevétlen átmenetek

Késő délután van. Az asztalomon egy vállalkozási szerződés utolsó simításai, mellette egy ellenkérelem, amit még jó lenne ma lezárni. Időre osztott figyelem, rutinszerű koncentráció. Épp visszazökkennék a munkába, amikor egy mondat kizökkent:

"Ugye hétfőre minden ki lesz vasalva?"

A fiam kérdezi. Fel sem néz, de mintha egy másik hangszínen szólalt volna meg. Az a fiú, aki eddig az utolsó percben döntött el mindent, most előre gondolkodik. A maga módján készül. Előrelát, ha nem is mindenben, de legalább abban, hogy hétfő reggel ne legyen kapkodás.

Ez már önmagában is újdonság. Valami halkan átbillent benne.

Mert hétfőn érettségi.

Nem az enyém – de mégis ott van benne valami abból, amit én is átéltem. 2000-ben érettségiztem. Rég volt, de nem felejtem el. A májusi napfény szögét a papíron. A szorongást, amit nem tudtam megfogalmazni. A reményt, hogy talán épp ott dől el valami. Egy időszak vége volt és egy másik kezdete – bár akkor még nem tudtam, mekkora súlya van a váltásoknak.

Azóta sok minden megváltozott. Nincsenek már csendes délutánok az udvaron, kockás füzetek fölé hajolva. Van helyette okostelefon, mesterséges intelligencia, szüntelen ingeráradat. De a kérdés, ami az érettségi mögött áll, még mindig ugyanaz:

Készen állok?

Nem kell kimondania. Látom rajta: ez már nem csak egy nap a sok közül. Nem azért, mert az érettségi mindenek feletti mérce volna, hanem mert jelzi, hogy elértünk egy küszöbhöz. A gyerekkor bizonyossága mögötte marad és hirtelen ott a szabadság. Az igazi, felnőtt szabadság, amit nem a szülők és a tanárok rajzolnak körbe, hanem mi magunk. És ezzel együtt jön a következő, sokkal nehezebb kérdés:

Mit kezdünk ezzel a szabadsággal?

Ez az a kérdés, amit mi, akik már túl vagyunk az érettségin, újra és újra felteszünk magunknak, ha nem is hangosan, de belül, azokon a csendes reggeleken, amikor nem tudjuk, hogy azért vagyunk fáradtak, mert sok a munka, vagy mert valamit régen letettünk, amit újra kéne kezdeni. A diploma, a munkahely, a család csak a látható mérföldkövek. A valódi vizsgák nem ezekhez kötődnek.

A valódi vizsga az, amikor nem tudjuk, mi a jó döntés – de döntenünk kell. Amikor nincs idő tanulni, de mégis helyt kell állnunk. Amikor nem adnak jegyet, de pontosan tudjuk, mikor buktunk meg magunk előtt. És talán ezekben a rejtett vizsgákban derül ki igazán, hogyan sáfárkodtunk azzal a szabadsággal, amire fiatalon olyan lelkesen vágytunk és amivel olyan könnyelműen bántunk. 

Most a fiam áll ott, ahol egykor én. Az arca még fiatal, de a tekintetében ott sejlik valami komolyabb, az első igazi felelősség árnyéka. A felnövés nem zajos dolog. Nem abban történik, amikor ünnepelünk vagy hivatalos papírokat kapunk. Hanem az ilyen mondatokban: "Ugye ki lesz vasalva?" – és abban, hogy már nem kell emlékeztetni.

Én pedig közben vizsgázom. Csak épp nem abból, amit mások értékelnek. Hanem abból, hogy el tudok-e engedni. Nem kontrollálni, nem kijavítani, nem túlmagyarázni, csak ott lenni. Stabil háttérként. Mint egy észrevétlen keret a kép mögött.

Nem biztos, hogy észreveszi. Talán nem is kell. Az igazi támasz nem harsány.

Ahogy közeledik a hétfő, egyre többet gondolok arra is, hogy vajon én hogyan gazdálkodtam az elmúlt két évtizedem szabadságával. Mennyit változtam? Vagy csak új formában csinálom ugyanazt, amit akkor is próbáltam: megérteni, eligazodni, helytállni? Most is csak próbálom elrendezni, amit tudok. Megérteni, amit nem. És csendben bízni abban, hogy ez most is elég lehet.

A gyerekem lép egyet előre.
Én pedig tanúja vagyok ennek a lépésnek.

Mert az érettségi valójában nem egy nap. Nem egy vizsga. Inkább egy állapot. Valami, amiben újra és újra benne találjuk magunkat – amikor döntést kell hozni, kiállni magunkért, képviselni valamit, ami fontos. És ha jól figyelünk, talán felismerjük, mikor jött el az ideje. Akkor is, ha nincs hozzá hivatalos feladatsor.

Hétfőn érettségi. A fiamé.

De talán egy kicsit mindannyiunké – nem jegyért, nem papírért, hanem azokért a csendes felismerésekért, amiket ilyenkor egymásról tanulunk. És magunkról is.

Ez most egy nagy nap.
Neki biztosan és nekünk is, valahol mélyen, mert emlékszünk rá, milyen volt, amikor az ilyesmi még mindennél fontosabbnak tűnt.

Később majd máshogy emlékezünk rá.
De ma még egyszerűen csak számít.