Bukás a hajrában, ismerős?
Az elmúlt kb. 18 órában többször szembejött velem egy cikk, amelyben Csernus Imre elég sarkosan fogalmazott a válogatottunk teljesítményéről. A meccsek elemzése nem az én asztalom, nem is különösebben érdekelnek az utólagos szakmai boncolgatások, de az ő gondolatait mindig elolvasom. És lám-lám: most is külsősként fogalmazta meg azt, ami a sportot – és sokszor a mindennapi életünket is – dominálja.
A gondolatai egy olyan dinamikát rajzoltak körül, amely sokunknak ismerős lehet: azt a jellegzetes összeomlást, amikor a nagyképűség előbb épül fel, mint a teljesítmény és a nyomás alatt egy pillanat alatt összeesik az egész.
Azt mondta: tizenegy jól megtámogatott, felkészített ember volt a pályán. Látszólag minden adott volt. Aztán a hajrában mégis szétesett a rendszer, jött a kapkodás, a kishitűség, a pánikszerű mozdulatok. Még csak szakmai kérdésnek sem állította be — ő maga mondta, hogy "a szakmához nem ért, az nem is érdekli" — mégis rámutatott valamire, amit más területen is nehéz nem észrevenni.
Ez a mintázat ugyanis nagyon nem csak a sportban jelenik meg. Az üzleti életben pontosan így működik. A nagyképűség ott is rendre túl korán érkezik: a szerep előbb épül fel, mint a valódi tudás, a magabiztos mondatok előbb jönnek, mint a stabil teljesítmény. Aztán amikor tényleg számítana a koncentráció, amikor a végjátékban valódi döntéseket kellene hozni, sokan nem hozzáadnak, hanem eltűnnek. Megroppan a lendület, a korábbi önbizalom percek alatt elpárolog és kiderül, hogy a "biztos siker csak vágy volt, nem eredmény.
A cikkben elhangzott gondolat – hogy bizonyos helyzetekben nem lehet az utolsó percekben hátradőlni, mert a játék addig tart, amíg le nem fújják – banálisnak tűnhet, de az üzleti világban naponta látom a jelentőségét. Ott is ugyanígy történik: a projekt elején mindenki lelkes, a közepén már rutinból haladunk és amikor megérkezik a kritikus utolsó szakasz, ahol kitartani, megoldani, ritmust tartani kellene, jön a szétesés. A túl korán felvett önbizalomnak mindig ára van.
Az ismert pszichiáter arról is beszélt, hogy a nagyképűség pillanatok alatt átcsaphat az ellentétébe: kishitűségbe, kapkodásba, kudarckerülésbe. Mintha ugyanazt a lélektani mechanizmust néznénk végig egy tárgyalóteremben is: amikor valaki túl nagyra fújja magát, és az első éles helyzetben összeesik, mert a látszat mögött nincs tartás, nincs belső stabilitás.
Nem azért volt számomra érdekes ez a cikk, mert a sport világa különösen izgatna. Hanem mert nagyon pontos képet adott arról, mi történik a munka során, amikor valaki előbb építi fel a pozícióját, mint a saját teljesítményét. És arról is, hogy a hajrá – bármilyen területen – nem hazudik. Ott látszik meg, ki mit bír el.
Ezért nem is maga a meccs vagy az eredmény ragadt meg bennem, hanem a mögötte húzódó lélektani jelenség: az a fajta önteltség, amely nem tudja kezelni a nyomást és a végén mindig összeomlik. Üzletben, sportban, bárhol.
A kérdés pedig mindig ugyanaz: ki az, aki akkor is fókuszban marad, amikor már nem a díszlet, hanem az eredmény számít?