Bukás a hajrában, ismerős?

Az elmúlt napokban Csernus Imre egyik mondata szembejött velem néhányszor.

Nem a sport miatt — a meccseket nem elemzem, soha nem is fogom —, hanem mert olyan dinamikát mondott ki, amit a munka világában naponta látok.

A lényege ennyi: a nagyképűség sokkal hamarabb épül fel, mint a teljesítmény.
És amikor valóban számítana a tartás, a rendszer egy pillanat alatt szétesik.

A válogatottról beszélt, de akár egy tárgyalóteremben is elhangozhatott volna.
Tizenegy ember.
Felkészítve.
Támogatva.
Látszólag minden rendben.
Aztán a hajrában jön a kapkodás, a pánik, a "nem így terveztük" mozdulatok.
Nem szakmai kérdés, ő maga mondta, hogy ahhoz nem ért.
Ez lélektani.
És ismerős.

A minta egyszerű: a szerep előbb épül fel, mint a tudás.
A hangoskodás előbb jön, mint a stabil teljesítmény.
Aztán amikor tényleg dönteni kellene, a lendület megroppan, az önbizalom elpárolog, és kiderül, hogy a magabiztos mondatok csak díszletek voltak.

Az üzleti világban ugyanez történik.
A projekt elején lelkesedés, a közepén rutin, a végén — ahol a fókusz, a fegyelem és a tartás számítana — jön a szétesés.

Az idő előtt felvett önbizalomnak mindig van ára.

Csernus Imre egy másik gondolata különösen pontos volt: a nagyképűség pillanatok alatt át tud fordulni kishitűségbe.
Ez a két szélsőség ugyanabból a hiányból jön: a belső stabilitásból, ami nincs.

Pont ezt látni egy tárgyalóban is, amikor valaki három mondattal korábban még "mindenhez értett" és az első kritikus helyzetben összecsuklik, mert nincs mihez nyúlni belül.

Nem a meccs volt érdekes.
Nem is az eredmény.
Hanem az, amit kimondott: a hajrá soha nem hazudik.
Ott látszik meg, ki mit bír el, tényleg.

És ez minden területen ugyanaz.
Sportban, üzletben, bármiben: a végjáték megmutatja, hogy a pozíció mögött volt-e teljesítmény.
A díszletet addig lehet tartani, amíg nincs nyomás.

A kérdés mindig ugyanaz: ki marad fókuszban, amikor végre nem a látszat, hanem az eredmény számít?