Az önbizalom nem stílus – benyomás

Van egy pont, amikor a magabiztos fellépés gyanússá válik. Egy testtartás, egy mondat, egy félmosoly és a másik fél már címkét ragaszt rá.

Beképzelt. Túl nagy az arca. Biztos, hogy valamit kompenzál.

Az ember még meg sem szólalt, de már meg lett ítélve. Ismerős?

Az üzleti élet sajátos színház. Ahol nemcsak a tudás és a teljesítmény számít, hanem az is, hogyan jelenünk meg. Mit sugárzunk a testtartásunkkal, tekintetünkkel, mozdulatainkkal. És bár az önbizalomról szívesen beszélünk — tréningeken, előadásokon, LinkedIn-posztokban —, valójában gyakran vélemények mentén ítéljük meg egymást, mintsem mérhető tulajdonságok alapján. Mert a magabiztosság nem objektív. Az csupán egy benyomás. A beképzeltség pedig egy vád.

A kettő között éles határvonalat keresni olyan, mintha próbálnánk pontosan meghatározni, mikor válik a tavaszi napsütésből hőség. Nem a hőmérő dönti el, hanem a másik ember tűréshatára. És közben mindenki meg van róla győződve, hogy ő érzi helyesen.

Pedig a legtöbb esetben a "beképzelt" nem más, mint valaki, aki magabiztosabb, mint amit a környezete megszokott. Vagy legalábbis jobban mutatja. És ez zavaró. Nem minden helyzet tűri meg az egyenességet, a céltudatosságot vagy azt, ha valaki nem mentegetőzik. Ha valaki nem udvariasan, hanem határozottan mondja ki, amit gondol. Ha nem fut három tiszteletkört, mielőtt nemet mond.
Sokan nem is a személyiségtől ijednek meg, hanem a következménytől: hogy nem tudják irányítani, nem tudják kiszámítani és legfőképp: nem tudják beskatulyázni.

A nőkre ez különösen érvényes. Egy határozott nő még mindig túl hangos, túl kemény, túl öntudatos. Egy férfi ugyanezzel a fellépéssel meggyőző. Ő tudja, mit akar.  Ő vezető típus. A nőnél ez túl sok. Egyes körökben még ma is. És ez nem csak női magazinok témája. Ez van a tárgyalóban is, a bemutatkozásban, a szerződéskötés előtti gesztusokban. Ott, ahol valójában az dől el, hogy kihez hogyan lehet viszonyulni. Aztán ha valaki magabiztos, de nem úgy, ahogy mi szeretnénk – az máris beképzelt.

Vannak valóban beképzelt emberek. Akik beszélnek, de nem hallanak. Akik csak szerepet játszanak és minden szavuk mögött egy "lássatok nagynak" motívum dolgozik. De ők ritkán zavarnak, ha ügyesek. Az igazi ellenérzést sokszor azok váltják ki, akik nem színészkednek, csak önazonosak és ettől kilógnak abból a térből, amit mások kialakítottak maguk köré. Nem a fölényességük zavaró, hanem a saját bizonytalanságaink visszhangja bennük.

Egy kolléga egyszer azt mondta: Te túl magabiztos vagy. Akkor épp nemet mondtam egy rosszul előkészített javaslatra, világosan, de udvariasan. Nem volt hangos, nem volt bántó. Csak nem volt helyette semmi kompromisszum. Ezt a mondatot sokáig forgattam magamban. Mit jelent az, hogy "túl"? Túl mihez képest? Túl ahhoz, amit ő megenged magának? Vagy amit tőlem elvár?

Mert erről szól a magabiztosság is: nem önmagában zavaró, hanem akkor, ha eltér a környezet ritmusától. Ahol mindenki bizonytalankodik, ott gyanús, ha valaki nem. Ahol mindenki kerülgeti a lényeget, ott provokatív, ha valaki kimondja. És ahol az önkép törékeny, ott fájó tükör az, aki nem fél belenézni a sajátjába.

Az önbizalom nem attól lesz hiteles, hogy harsány vagy halk. Nem attól, hogy valaki sokat beszél vagy keveset. Hanem attól, hogy nincs benne szorongás a saját létezését illetően. És ez mindig zavarni fog valakit. Mert aki nem fél, az nehezen irányítható. Aki nem keres megerősítést, az nem kiszolgáltatott. És akinek nincs szüksége állandó elfogadásra, az veszélyes azok számára, akik csak abból élnek.

Szóval hogy magabiztos-e valaki vagy beképzelt, azt ritkán a viselkedés dönti el. Inkább a nézőpont. És néha egy olyan világban, ahol az álszerénység lett az elvárt forma, az őszinte önazonosság a legnagyobb provokáció.

Talán ezért is tudjuk ennyire nehezen megkülönböztetni, ki az, aki valóban többnek hiszi magát és ki az, aki egyszerűen nem kér bocsánatot azért, hogy önmaga tud és mer lenni.