A Weinstein ügy margójára

Harvey Weinstein bukása sokak számára megkönnyebbülést hozott. Nem nagyon láttunk gyertyagyújtást, és kevesen próbálták sajnálni. Egy korszak szimbóluma dőlt meg, és ezzel együtt egy működésmód is, amelyről sokáig mindenki tudott, mégis mindenki félrenézett.

Ez valóban előrelépés. De nem árt óvatosnak maradni.

A bírósági ítélet nemcsak egy emberről szólt, hanem arról az üzenetről is, hogy a hatalom, a presztízs és a befolyás nem ad felmentést. Nem számít, ki az elkövető, és nem számít, milyen kapcsolatban áll az áldozattal. Ezek erős mondatok, és szükség is volt rájuk egy olyan világban, ahol a "casting kanapé" évtizedekig félhangos viccnek számított.

Weinstein tökéletes arca lett ennek a rendszernek. Annak a férfitípusnak, aki nem vette észre – vagy nem akarta észrevenni –, hogy a világ közben megváltozott. Aki továbbra is úgy viselkedett, mintha a hatalom automatikusan jogokat is adna. Nem tanult, nem korrigált, nem vont le következtetéseket. Csak ragaszkodott a saját narratívájához.

Ebben az értelemben a bukása elkerülhetetlen volt.

Ugyanakkor van egy másik rétege is ennek az ügynek, amelyről ritkábban beszélünk. Az igazságszolgáltatás nem szimbólumokkal dolgozik, hanem bizonyítékokkal, eljárási szabályokkal, határidőkkel. Ezek nem azért léteznek, hogy bárkit megvédjenek, hanem azért, hogy mindenki számára ugyanazt a mércét biztosítsák. Egy büntetőeljárás évtizedekkel egy feltételezett cselekmény után nemcsak az áldozat számára nehéz. A védekezés is az.

Ez nem relativizálás. Nem mentegetés. Hanem annak felismerése, hogy minden ügy egyedi, és hogy a jogos felháborodás nem helyettesítheti az eljárási garanciákat.

A #MeToo mozgalom valódi változást hozott. Megmutatta, hogy vannak viselkedések, amelyek többé nem férnek bele. Hogy a hallgatás nem erény, és hogy a hatalommal való visszaélés nem magánügy. Ez fontos. Ugyanakkor veszélyes lenne azt hinni, hogy minden állítás automatikusan igaz, és minden vádlott eleve bűnös. Nem azért, mert az áldozatoknak ne kellene hinni. Hanem mert az igazságszolgáltatás nem működhet automatikus reflexek alapján.

Weinstein ügye sok szempontból lezárt történet. Megkapta a büntetését, és a neve örökre összeforrt azzal, amit képviselt. De az ügy valódi tanulsága nem csak róla szól. Hanem arról, hogy mennyire nehéz egyszerre igazságot szolgáltatni, védelmet adni, és közben megőrizni azokat a kereteket, amelyek nélkül a rendszer maga válna igazságtalanná.

Egy részem örül annak, ami történt. Egy másik részem viszont tudja: lesznek olyanok is, akiket nem jogos vádak sodornak el. És mire kiderül az igazság, addigra már elveszítettek mindent, amit nem lehet visszaadni.

Ez a feszültség nem oldható fel egyetlen ítélettel. De attól még beszélni kell róla. Higgadtan, árnyaltan, anélkül, hogy bárkit piedesztálra emelnénk – vagy automatikusan megsemmisítenénk.