A vezető, aki nem fél a magánytól

"Soha ne hívj ki valakit, aki békében van a magányával és akit nem zavar, hogy egyedül van, mert mindig veszíteni fogsz."

Tegnap délután futottam bele Dosztojevszkij gondolatába és abszolút magamra ismertem, illetve tudtam, hogy erről szeretnék majd írni egy pár gondolatot, mert az gondolom, hogy ez nem csak a magánéletben, hanem az üzleti életben is különösen igaz. 

Azt látom, hogy a legtöbben a társas megerősítésekre építenek: elismerésre, visszajelzésre, tapsra várnak, vágynak. Egy vezető azonban más kell legyen és akkor válik igazán éretté, amikor nem ez hajtja. Amikor döntéseit nem a tetsz(et)és, hanem a meggyőződés irányítja.

Az érzelmileg független vezető nem magányos, hanem szabad.
Nem fél a csendtől a döntései után és nem roskad össze a kritikától. Tudja, hogy a felelősség mindig egyfajta egyedüllétet is jelent, de ez nem teher, hanem a szabadság ára.

Aki békében van a magányával, azt nem lehet manipulálni.
Nem lehet zsarolni elismeréssel, sem visszatartani félelemmel.
Ő az, aki már nem kifelé figyel, hanem befelé hallgat és éppen ettől hiteles.

Sokan ezt beképzeltségnek vagy önelégültségnek hiszik.
Pedig ez nem gőg, hanem önazonosság.
A csend, ami másoknak zavaró, neki biztonság.

Ez az erény keveseké.

Mert a legtöbben a biztonság illúzióját választják a függetlenség valósága helyett.
De aki megtanul önállóan dönteni, az többé nem válik kiszolgáltatottá.