Amikor már nem elég „jól dönteni” 

Az ember életében feltűnően sokan tudják, merre kellene mennie. A szülők biztonságot szeretnének. Az iskola hasznos, alkalmazkodó embereket. A társadalom eredményeket, státuszt, mérhető sikert. Ezek önmagukban nem rossz elvárások. Csak éppen ritkán kérdezik meg, hogy közben te mit szeretnél.

A probléma általában nem ott kezdődik, hogy rossz döntéseket hozunk. Hanem ott, hogy túl sokszor hozzuk meg a "józan", "ésszerű", "felelősségteljes" döntést úgy, hogy közben egyre halkabb lesz a saját hangunk. Nem feltétlenül azért, mert nem tudjuk, mit akarunk, hanem mert könnyebb alkalmazkodni, mint vállalni azt, hogy kilógunk.

Sokan élnek olyan életet, amely kívülről teljesen rendben van. Stabil kapcsolat, elfogadható munka, logikus karrierút. Belül mégis ott van egy állandó feszültség. Nem drámai elégedetlenség, inkább egy csendes hiányérzet. Mintha valami fontos kimaradt volna. Vagy mintha valaki más forgatókönyvét játszanánk el elég jól ahhoz, hogy senki ne kérdezzen rá.

Van, aki egy kapcsolatban halkítja le magát, hogy elkerülje a konfliktust. Van, aki egy munkahelyen marad, mert "ennél rosszabb is lehetne". Van, aki vezetőként olyan stílust visz tovább, amiben sosem hitt igazán, csak mert ezt várják el tőle. És van, aki pontosan tudja, hogy más életre vágyik, de túl sok mindent épített már fel ahhoz, hogy el merje engedni.

Ilyenkor szokott előkerülni a felelősség. A család. A gyerekek. A kötelezettségek. Ezek valósak és fontosak. De van egy pont, ahol a felelősség észrevétlenül kifogássá válik. Egy magyarázattá arra, miért nem választunk. Miért nem mondjuk ki, hogy ez nem az én utam. Nem most. Nem így. Nem ebben a formában.

Sokan érzik, hogy valami nincs a helyén, de nem tudják megnevezni. Mások pontosan tudják, mi hiányzik, csak nem látják az átjárót oda. És közben furcsa viszonyunk van a tanácsokhoz is. Szívesen hallgatjuk azokat, akik megerősítenek. Azokat viszont ösztönösen elutasítjuk, akik kérdéseket tesznek fel. Pedig az irányt ritkán ott találjuk meg, ahol minden kényelmes.

Az álmok követése nem hangos dolog. Nem feltétlenül látványos. És nem mindig illeszkedik mások elképzeléseihez. De van bennük valami közös: ritkán bánja meg az ember, hogy a sajátját választotta. Nem azért, mert könnyebb. Hanem mert végre nem kell magyarázkodnia önmaga előtt.

Nem kell mindent egyszerre eldönteni. Nem kell radikális fordulatot venni. Néha elég csak őszintén feltenni egy kérdést. Nem másoknak, hanem magadnak. Hogy amit most élsz, az valóban a te történeted-e. És ha nem teljesen, akkor hol lehetne kicsit közelebb hozzá.