A névjegy emlékezete
Nemrég egy networking rendezvényen voltunk a kollégámmal.
Ő rutinosabban mozog az ilyen eseményeken, nekem valahogy nem a világom.
(Kétlem, hogy valaha is az lesz, de azért próbálkozom.)
Az egyik kedves úr mosolyogva nyújtott át egy kis csokoládét. A hátoldalán QR-kód volt.
Nevettem és csak ennyit mondtam: Na, egy igazi cukros bácsi!
Azóta eltelt öt hét, de még mindig így emlékszem rá.
Valamit nagyon jól csinált, mert megmaradt bennem.
Én egyébként sosem akartam igazán névjegykártyát. Valahogy távol állt tőlem.
A nagyvárosi vagy nemzetközi közegben dolgozó kollégáim számára viszont ez teljesen természetes.
Nyilván sokban különbözünk.
Az üzleti világ nem ugyanúgy működik Kaposváron, mint Budapesten.
A fővárosban az ember ritkán fut össze ugyanazzal kétszer.
Az üzlet gyors, a mozgás sűrű, a köszönések elszóródnak a reggeli forgalomban.
Vidéken másképp él a világ.
Itt az ember nemcsak ismerősökkel dolgozik, hanem ismerősök között él.
Aki ma vevő, holnap szomszéd.
A megbízó gyereke a gyerek osztálytársa.
A kör lassabb, a kapcsolatok mélyebbre nőnek, és az emlékezésnek nagyobb a súlya.
Ebben a közegben a névjegykártya soha nem volt pusztán egy papírdarab.
Régen ez volt a belépő: egy kézfogás nyoma a papíron.
Egy kis biztosíték arra, hogy ha elfelejtenénk egymást, maradjon valami, ami összeköt.
Ma már a névjegykártya ezerféle lehet.
QR-kódos, álló, fekvő, színes – vagy akár csokiba bújtatott.
A gesztus viszont nem változott.
Emlékezz rám.
Emlékezz rám, amikor szükséged lesz valamire, amit én tudok.
Emlékezz rám, ha egyszer úgy alakul, hogy én lehetek a megoldás.
De a névjegy önmagában nem elég.
Egy kártya, amit sietve, félszegen vagy kényszerből nyújtunk át, ritkán hagy nyomot.
Az emlék nem a papírból születik, hanem a pillanatból.
Abb ól, hogy volt bennünk figyelem, érdeklődés, jelenlét.
És talán abból is, hogy sugároztunk valamit.
Szimpátiát. Tudást. Bizalmat.
Vagy egyszerűen csak azt, hogy érdemes ránk emlékezni.
A névjegy csak annyit ér, amennyit a jelenlétünk hozzáad.
Mert a legfontosabb döntések ritkán a tárgyalótermekben születnek.
Hanem emlékekben.
Egy félmondatban.
Egy gesztusban.
Egy pillanatban, amikor valaki azt mondja: Ismerem. Jó ember. Dolgoztam vele. Keresd meg bátran.
A névjegykártya nem múlt és nem is jövő.
Egy tükör, amely megmutatja, mit hagyunk magunk után.
Ha szerencsénk van, nemcsak egy nevet.
Hanem egy benyomást.
Egy hangot.
Egy emléket.
A jó névjegykártya nem az adatainkat őrzi, hanem az emlékünket.
És hogy mikor kerül elő – amikor épp ránk van szükség, vagy csak egy zakó aljából hullik ki –
az már azon múlik, mennyire voltunk emlékezetesek.
Arról, hogy mi marad meg hosszú távon egy jelenlétből, nem csak emlékként, hanem tudatos döntések eredményeként is, egy másik írásban gondolkodtam tovább.
https://www.dracslilla.com/l/hideg-szel-meleg-fenyek-november-26-a-varosligetben/