A névjegy emlékezete

Nemrég egy networking rendezvényen voltunk a kollégámmal. Ő rutinosabban mozog az ilyen eseményeken, nekem valahogy nem a világom. (Kétlem, hogy valaha is az lesz, de azért próbálkozom.)

Az egyik kedves úr mosolyogva nyújtott át egy kis csokoládét, a hátoldalán QR-kóddal. Nevettem és csak ennyit mondtam: "Na, egy igazi cukros bácsi!"
Azóta eltelt öt hét, de még mindig így emlékszem rá. Valamit jól csinált, mert megmaradt bennem.

Én egyébként sosem akartam igazán névjegykártyát, valahogy távol állt tőlem. A nagyvárosi vagy nemzetközi közegben dolgozó kollégáim számára viszont természetes, megszokott.
Nyilván sokban különbözünk, hiszen az üzleti világ nem ugyanúgy működik Kaposváron, mint Budapesten.

A fővárosban az ember ritkán fut össze ugyanazzal kétszer. 
Ott az üzlet gyors, a mozgás sűrű, a köszönések elszóródnak a reggeli forgalomban.
Vidéken másképp él a világ.

Itt az ember nemcsak ismerősökkel dolgozik, hanem ismerősök között él.
Aki ma vevő, holnap szomszéd, a megbízó gyereke vagy a gyerek osztálytársa.
A kör lassabb, a kapcsolatok mélyebbre nőnek és az emlékezésnek nagyobb a súlya.

Ebben a közegben a névjegykártya soha nem volt csupán egy papírdarab.
Régebben ez volt a belépő: egy kézfogás nyoma a papíron, egy kis biztosíték arra, hogy ha elfelejtenénk egymást, marad valami, ami összeköt.

Ma már a névjegykártya sem egyforma: lehet QR-kódos, álló, fekvő, színes vagy akár csokiba bújtatott – de a gesztus nem változott.
Emlékezz rám.
Emlékezz rám, amikor szükséged lesz valamire, amit én tudok.
Emlékezz rám, ha egyszer úgy alakul, hogy én lehetek a megoldás.

De a névjegy önmagában nem elég, legalábbis szerintem.
Egy kártya, amit sietve, félszegen vagy kényszerből nyújtunk át, ritkán hagy nyomot.
Az emlék nem a papírból, hanem a pillanatból születik – abból, hogy volt bennünk figyelem, érdeklődés, hogy egy rövid időre valóban jelen voltunk.
És talán abból is, higy sugároztunk valamit: szimpátiát, tudást, bizalmat vagy egyszerűen csak azt, hogy érdemes ránk emlékezni.

A névjegy csak annyit ér, amennyit a jelenlétünk hozzáad.
Mert a legfontosabb döntések gyakran nem a tárgyalótermekben születnek, hanem az emlékekben.
Egy félmondatban, egy gesztusban, egy pillanatban, amikor valaki azt mondja: ismerem, jó ember, dolgoztam vele, keresd meg bátran.

A névjegykártya nem múlt és nem is jövő.
Egy tükör, amely megmutatja, mit hagyunk magunk után.
Ha szerencsénk van, nemcsak egy nevet, hanem egy benyomást, egy hangot, egy emléket.

A jó névjegykártya nem az adatainkat őrzi, hanem az emlékünket.
És hogy mikor kerül elő – amikor épp ránk van szükség, vagy csak egy zakó aljából hullik ki –, az már azon múlik, mennyire voltunk emlékezetesek.