A munkavállalók magas fluktuációjának lehetséges okai
A fluktuációt sokan még mindig úgy kezelik, mintha egy külső, nehezen befolyásolható jelenség lenne. Mintha a munkaerőpiac szeszélye, a "mai fiatalok" vagy egyszerűen a világ rendje lenne. Pedig a legtöbb távozás nem hirtelen döntés. Nem egyik napról a másikra születik meg. Hanem lassan, észrevétlenül.
A munkavállalók ritkán azért mennek el, mert egyszer csak elfogy a türelmük. Inkább azért, mert egy ideje már nem érzik magukat számítónak. A túlterheltség nem mindig látványos. Nem feltétlenül túlórákban mérhető, sokkal inkább abban, hogy nincs tér levegőt venni. Amikor a munka folyamatos, az elmaradás állandó, és a "majd ha vége lesz ennek a projektnek" soha nem érkezik el. Egy idő után ez nem motivál, hanem felőröl.
A hangulat szintén sokat elárul. Ahol következetlen a bánásmód, ott előbb-utóbb megjelenik a feszültség. Amikor egyesek mindent megengedhetnek maguknak, másoknak pedig folyamatosan bizonyítaniuk kell, az nem marad következmények nélkül. Az egyenlőtlenség nem mindig hangos, de mindig rombol. A csapat gyorsan megérzi, ha nem ugyanazok a szabályok vonatkoznak mindenkire.
A pénz kérdése sem olyan egyszerű, mint ahogy sokan gondolják. Nem minden távozás a fizetésről szól, de szinte minden távozásnál előkerül. Nem önmagában az összeg számít, hanem az üzenet, amit közvetít. Azt, hogy mennyire értékeli a szervezet azt, amit valaki beletesz. Ha a munkavállaló azt érzi, hogy máshol nemcsak többet fizetnének, hanem komolyabban is vennék, akkor elindul benne valami, amit később nehéz megállítani.
A munkahelyi közeg legalább ennyire meghatározó. Nem kell nyílt konfliktus ahhoz, hogy egy hely mérgezővé váljon. Elég a folyamatos bizonytalanság, a kiszámíthatatlan reakciók, az elhallgatott problémák. Ahol nincs biztonság kimondani dolgokat, ott előbb-utóbb mindenki hallgatni kezd. Ez kívülről működésnek látszik, belülről azonban már kiüresedés.
Sokan nem a céget hagyják el, hanem a közvetlen vezetőjüket. Egy rossz vezető képes még egy jó pozíciót is elviselhetetlenné tenni. Nem feltétlenül azért, mert rosszindulatú, hanem mert nem tud hatni, nem tud kapcsolatot teremteni, nem tud biztonságot adni. A bizalom hiánya lassan, de biztosan tolja kifelé az embereket.
A fejlődés hiánya szintén csendes távozásokat eredményez. Amikor valaki úgy érzi, hogy megrekedt, hogy nincs továbblépés, nincs kihívás, akkor előbb-utóbb máshol kezdi el keresni azt, amit itt nem kap meg. Nem feltétlenül az előléptetés a kérdés, hanem az, hogy van-e értelme holnap is ugyanazzal a lendülettel bejönni dolgozni.
A fluktuáció tehát ritkán meglepetés. Inkább visszajelzés. Arról, hogyan működik a szervezet, hogyan bánik az emberekkel, és mennyire képes megtartani azokat, akikre egyébként szüksége lenne. Aki ezt hajlandó komolyan venni, az nemcsak munkaerőt tart meg, hanem működést is stabilizál. Aki viszont legyint rá, annak előbb-utóbb nem marad más, csak a folyamatos újrakezdés.