A munkahelyi kultúra igazi próbaköve: mit kezdünk a magánéleti határátlépésekkel?

A munkahelyeken a legtöbb zavar nem a munkából jön.
Hanem abból, hogy valaki olyat mond, ami meghaladja a másik befogadóképességét arra a napra.
És ezt senki nem vallja be.

A magánélet ott válik kellemetlenné, ahol nincs eldöntve, hogy egy mondat munka-e vagy vallomás.
És mindenki találgat.

Van, aki természetesen megoszt mindent: hétvégét, gyereket, szerelmi életet, kutyát, diagnózist, mindent. Van, aki ettől csak annyit érez: "jó lenne most egy ajtó, amit becsukhatok."

A probléma ritkán az, amit a másik mond.
Általában az, hogy nem ugyanott van a határ és ezt soha, sehol, senki nem mondta ki.

A munkahelyi kultúrát valójában nem a nagy dolgok mutatják meg.
Nem a csapatépítők, nem a víziók, nem az éves értékelések.
Hanem egy félmondat, amire egyszerre feszül meg a levegő.
Mert senki nem tudja, hogy most épp támogatónak kéne lenni vagy diszkréten témát váltani.

A munkahelyeken a legtöbb zavar nem a munkából jön.
Hanem abból, hogy valaki olyat mond, ami meghaladja a másik befogadóképességét arra a napra.
És ezt senki nem vallja be.

A határok nem attól csúsznak el, hogy ki mennyit beszél a magánéletéről.
Azért csúszik el, mert nem egyforma a "nekem ez belefér" határ.

A magánélet önmagában nem gond. Az a gond, amikor senki nem tudja, meddig tart.

Innen indul minden bizonytalanság.
A szerepek, amelyek nem elég tiszták.
A csendek, amelyek túl sokat mondanak.
A mondatok, amelyek valakinek sok, valakinek épp elég és ezt senki nem tudja előre.

Ilyenkor derül ki, milyen is valójában a munkahelyi kultúra.
Nem a nagy eseményekben, nem a prezentációkban, nem a stratégiában.
Hanem abban, hogy ki mit kezd egy mondattal, ami lehetett volna munka és lehetett volna magánélet is.

A kettő között néha tényleg csak egy mély levegőnyi távolság van. 

És itt esik le, hogy nem a téma volt sok, hanem a keret szűk.