A munkahelyi kultúra igazi próbaköve: mit kezdünk a magánéleti határátlépésekkel?
Van egy történet az elmúlt napokból, amit érdemes közelebbről megnézni, nem a szereplők miatt, hanem a döntés miatt.
Natalie Dawson – a Cardone Ventures társalapítója és elnöke – egy interjúban elmondta, hogy elbocsátott két alkalmazottat, miután kiderült róluk: félrelépnek a magánéletükben. A viszonynak semmi köze nem volt a céghez. Nem egymással, nem munkatárssal, nem partnerrel tették, ez egy teljesen külső(s) történet.
A cégvezető erről nyugodtan, magabiztosan beszélt Steven Bartlett The Diary Of A CEO című podcastjában. A műsorvezető persze rögtön rákérdezett arra, ami valószínűleg mindenki fejében azonnal megfordul: mi köze van ehhez a munkáltatónak? Hol kapcsolódik ez egyáltalán a munkahelyhez?
A válasz pedig – tetszik vagy sem – meglepően egyszerű volt.
A cégvezető szerint aki otthon tudatosan átlép bizonyos határokat, az nagy eséllyel fog hasonlóan viselkedni a munkahelyen is.
Nem dramatizált, nem moralizált, számára ez egy következetes működési elv.
És itt jön be az a kérdés, amit a legtöbb vezető nem szeret kimondani, mégis naponta szembesül vele: hol húzódik a határ a magánélet és a munkahelyi viselkedés között?
A mai munkaerőpiacon, ahol sok cég óvatosabban bánik a határokkal és a következetességgel, jogos a dilemma: meddig engedhet meg magának egy munkáltató egy ennyire határozott alapelvet?
A történet valójában nem az afférról szól.
Nem arról, hogy ki hogyan él otthon.
Nem erkölcsi kérdésről.
Ez egy működési kérdés.
Egy szervezet akkor marad stabil, ha világosan kommunikálja, majd kezeli azt, hogy milyen viselkedés fér bele a kultúrába és milyen nem. Nem azért, mert "kontrollálni" akar, hanem mert a rendszerszintű működés kiszámíthatóságot igényel.
A magatartásminták pedig – tetszik vagy sem – ritkán maradnak teljesen külön a magánélettől vagy a munkától.
Aki következetes, az mindenhol az.
Aki hajlamos elkenni dolgokat, az többnyire minden környezetben ezt teszi.
Aki feszegeti a magánéleti határokat, az a munkájában is meg fogja tenni.
Ezért merül fel újra és újra ugyanaz a kérdés: ha egy viselkedés előbb-utóbb hatást gyakorol a teljesítményre vagy a csapatdinamikára, akkor valóban megmaradhat magánügyként?
A munkahelyi kultúra nem formalitás. És nem is egy kommunikációs panel.
A kultúra az, amit egy vezető ténylegesen megenged és az, amit következetesen nem.
Ez a történet pedig pontosan ezt teszi láthatóvá, hogy milyen nehéz, mégis mennyire elkerülhetetlen meghúzni azt a bizonyos vonalat. És a kérdés végül egyszerűbb, mint elsőre tűnik: milyen viselkedést értékel a szervezet magánügyként és mit tekint már a működés részének?
Én személy szerint nem emiatt mondanék fel vagy küldenék el bárkit. Nálam ez nem red flag. Vannak olyan minták, amelyek sokkal egyértelműbben jelzik, hogy valaki veszélyt jelent a csapat működésére és ezek teljesen máshonnan érkeznek. Mégis, tisztelem azt a vezetőt, aki ennyire határozottan és következetesen képviseli a saját elvét.