Az „én előre megmondtam" nem döntés, hanem utólagos pozíciófoglalás

Szinte minden szervezetben van legalább egy ember, aki utólag mindent tudott. Látta előre, sejtette, érezte. Megmondta, legalábbis utólag ezt állítja. Amikor viszont a döntés tényleg napirenden volt, akkor ezek a mondatok valahogy nem hangzottak el. Vagy ha igen, akkor nem abban a formában, ami felelősséget is hordozott volna.

Ez nem egyedi jelenség. Ez egy nagyon elterjedt működési minta.

Fontos különbséget tenni jelzés és felelősségvállalás között. Jelezni lehet sokféleképpen. Félmondatokkal, elejtett megjegyzésekkel, homályos utalásokkal. 

"Nekem ez fura." 

"Szerintem ebből baj lesz." 

"Én ezt nem így csinálnám." 

Ezek önmagukban nem döntési inputok. Ezek érzések. Megérzések. Vélemények. És önmagukban nem köteleznek senkit semmire.

A felelősségvállalás ott kezdődik, amikor valaki nemcsak érez, hanem állít. Amikor nemcsak sejt, hanem vállalja, hogy amit mond, annak következménye lehet. Amikor nemcsak utal, hanem világosan kimondja: mit lát problémának, mi történhet belőle és mit javasol helyette. És azt is vállalja, hogy ha téved, annak ára van.

Ez a pont az, ahol a legtöbb "én előre szóltam" narratíva szétesik.

Nem ugyanaz "érezni", mint döntési kockázatot vinni. A végrehajtói pozíció biztonságos ebből a szempontból. Lehet látni részleteket, lehet bosszankodni, lehet kritizálni. A döntés következményei azonban nem itt csapódnak le. Nem ide kerülnek a számok, nem ide fut be a felelősség, nem ehhez a névhez kötődik az eredmény.

Ezért olyan csábító utólag okosnak lenni.

Sok évvel ezelőtt volt egy kolléganőm, aki mindig mindent tudott. Gondolta, sejtette, megmondta. Minden döntés után pontosan meg tudta magyarázni, miért volt rossz irány. Közben egy egyszerű levelet nem tudott önállóan megírni. Alapfeladatokat nem vitt végig. De narratívában erős volt. Utólag mindig neki lett igaza.

Ez a típus nem ritka. És nem a szakmai súlya miatt hat, hanem a narratívája erejével. Morális fölényt épít egy olyan pozícióból, ahol a döntés ára soha nem az övé.

A végrehajtói szerepből utólag könnyű azt mondani: "én szóltam". De a döntés pillanatában nem az számít, ki mit érzett, hanem az, ki mit vállalt. Ki tette le az asztalra úgy az állítását, hogy annak következménye is lehetett volna. Ki volt hajlandó kockázatot vinni, nem csak véleményt.

A jelzések fontosak. Sőt, nélkülözhetetlenek. De csak akkor válnak valódi inputtá, ha formát kapnak. Ha időben érkeznek. Ha vállalhatók. És ha nem csak utólag kerülnek elő.

Ugyanakkor a vezető felelőssége is megkerülhetetlen. Az ő dolga megteremteni azt a közeget, ahol a jelzésnek értelme van. Ahol nem félmondatokban kell utalni, hanem lehet világosan beszélni. Ahol nem a következményektől való félelem határozza meg, ki mit mer kimondani, hanem a közös működés iránti felelősség.

Ha ez a tér nem létezik, a jelzés elhal, vagy zajjá válik. Ha viszont létezik, akkor elválik egymástól vélemény és állítás, érzés és felelősség.

A döntések végén mindig lesz eredmény. És az eredményhez nevet lehet rendelni. A zajhoz nem.

Ezért fontos tisztán látni: aki nem viszi a döntés következményeit, az nem előrelátóbb. Csak kevésbé érintett. De az is igaz, hogy ahol nem lehet vállalható módon szólni, ott a döntés is magányosabb lesz, mint kellene.

Ez nem kényelmes felismerés. Viszont ettől lesz egy szervezetben valódi szakmai súlya annak, amit kimondanak. És annak is, amit elhallgatnak.