A „megmondhatta volna” nem munkaköri leírás

Utólag szinte mindig világosnak tűnik, kinek mit kellett volna tennie.
"Szólhatott volna."
"Meg kellett volna mondania."
"Miért nem jelezte időben?"

Ezek a mondatok akkor kerülnek elő, amikor egy döntésnek már következménye van és a szervezet visszafelé próbál rendet rakni.

A kérdés azonban nem az, hogy valaki megmondhatta volna-e.
Hanem az, hogy meg volt-e beszélve, hogy neki ezt kell tennie.

Amikor egy munkatársat felvesznek, mindig egy adott szerepre veszik fel. Nem általában "jó érzékű embernek", nem "felelősen gondolkodó kollégának", hanem egy konkrét pozícióba, meghatározott feladatokkal, jogosultságokkal és felelősségi szinttel. Ezekhez a szerepekhez nagyon eltérő elvárások tartoznak, nemcsak szakmailag, hanem működésben is.

Van olyan szerep, ahol kifejezett elvárás a jelzés, a kockázatok kimondása, az előre gondolkodás. És van olyan, ahol ez nem része a feladatnak. A kettőt utólag összemosni nem igazságtalan, hanem pontatlan.

Ráadásul az elvárások nem statikusak. Egy szervezet változik. Egy ember tapasztalatot szerez. Egy pozíció tartalma eltolódik. Amit belépéskor nem vártak el, később elvárássá válhat. De csak akkor, ha ezt kimondják. Ha megbeszélik. Ha jelzik. Ha visszajelzik.

Ha ez elmarad, akkor az utólagos "meg kellett volna mondania" nem elvárás, hanem visszamenőleges elmélet.

És itt jön egy kényelmetlen tapasztalat.

Alkalmazottként nagyon ritkán találkoztam olyan vezetéssel, ahol ezeket a kérdéseket valóban tisztázták volna. Hogy mit kell jelezni, mikor, milyen formában és milyen súllyal.

Volt egy helyzet, ami közel állt ehhez. A vezető leült és őszintén elmondta, milyen állapotban van a cég. Beszélt az emberekről, a szerepeikről, a képességeikről, a működés gyenge pontjairól. Azt mondta: ezért téged vettelek fel. Bízom benne, hogy felrázod a rendszert és megkérdőjelezed a status quót.

Ennyi hangzott el.
Nem voltak határok. Nem voltak kapaszkodók. Nem volt kimondva, meddig lehet elmenni, és mikor válik a változás kényelmetlenné. Inkább csak annyi: nesze, csinálj vele, amit jónak látsz.

Én ezt felhatalmazásnak vettem.
És aszerint is cselekedtem.

Kitaláltam a részleteket. Reagáltam a helyzetekre. Újra és újra mozdítottam a rendszert, amikor falba ütközött. Elmentem a falig. Néha azon túl is. És igen, ennek ára volt. Mert a felhatalmazás valódi volt, egészen addig, amíg a következmények nem lettek túl kényelmetlenek.

Ez a felhatalmazás másik oldala. Amiről ritkán beszélünk.

A legtöbb helyen a határok nem kimondva, hanem hallgatólagosan alakulnak ki. Az alkalmazottak már rég ott dolgoznak, megtanulják, mire hogyan reagál a rendszer. Mikor érdemes szólni. Mikor nem. Mi fér bele. Mi nem. Ezek nem tudatos döntések, hanem alkalmazkodási minták.

Ezért félrevezető utólag azt mondani, hogy "megmondhatta volna". A kérdés inkább az: ebben a rendszerben, ezekkel a tapasztalatokkal, valóban el volt várva?

Nem mindenki ugyanolyan. Nem az érzelmi intelligencia, nem a szakmai magabiztosság, nem a tapasztalat szintje. Van, aki hamarabb észrevesz mintázatokat. Van, aki később. Van, aki magabiztosan jelez. Van, aki óvatosan. Ezek emberi különbségek. Ezekkel együtt dolgozunk.

Éppen ezért nem lehet általános elvárásként kezelni azt, hogy "szólni kellett volna". Egy szervezetben ez csak akkor állítható, ha előtte tisztázva volt:
– mit jelent a jelzés
– mikor elvárt
– milyen formában
– és mi történik akkor, ha valaki él vele

Ha ezek nincsenek kimondva, akkor nincs mire számon kérni.

Sok helyen a jelzés formálisan támogatott, gyakorlatban viszont kockázatos. Elhangzik, hogy "nyugodtan szólj", de a múltbeli tapasztalatokból mindenki tudja, mikor nem érdemes. Ilyen közegben a hallgatás nem nemtörődömség, hanem tanult viselkedés.

Utólag viszont ezek a kontextusok eltűnnek. A különböző szerepek, tapasztalati szintek, ki nem mondott elvárások mind egyetlen mondatba sűrűsödnek: "megmondhatta volna".

Ez nem tanulás. Ez leegyszerűsítés.

A vezető felelőssége itt nem az, hogy minden problémát előre lásson. Hanem az, hogy időről időre tisztázza: mit vár el az adott szereptől. Mit jelent nála a jelzés. Hol van a határ a végrehajtás és az előre gondolkodás között. És azt is, hogy ezek az elvárások változtak-e.

És legalább ilyen fontos: utólag is kimondani, ha változtak. Nem úgy, hogy "ezt már tudnod kellett volna", hanem úgy, hogy "eddig ez nem volt része a szerepednek, mostantól az".

A valódi kérdés nem az, hogy megmondhatta volna-e.
Hanem az, hogy volt-e közös megértés arról, hogy neki ezt kell tennie.

Ha erre nincs egyenes válasz, akkor a számonkérés sem az.