A jövő építése a sokszínűség révén
A jövő nem homogén és ez nem hátrány.
Jimmy Carter egyszer úgy fogalmazott, hogy nem olvasztótégely lett belőlünk, hanem mozaik. Különböző emberek, különböző meggyőződésekkel, vágyakkal, reményekkel. Ez a gondolat azóta sem veszített az érvényéből. Sőt, talán ma aktuálisabb, mint valaha.
A sokféleség nem egy új keletű elvárás, hanem a világ alapállapota. A természet sem egyformára tervez. Az emberek nemcsak külső jegyeikben különböznek egymástól, hanem gondolkodásban, tapasztalatban, reakciókban és döntési mintákban is. Egy szervezet, amely ebben a világban működik, előbb-utóbb kénytelen szembenézni ezzel a ténnyel.
A hétköznapi működés mégis gyakran az ellenkező irányba tol. Hajlamosak vagyunk egységesíteni. Hasonló embereket keresni, hasonló háttérrel, hasonló gondolkodással. Mert ez látszólag egyszerűbb. Könnyebb irányítani, gyorsabb az egyetértés, kevesebb a súrlódás. Rövid távon valóban hatékony lehet. A kérdés inkább az, meddig.
Egy homogén szervezet jól tud működni, különösen akkor, ha erős vezetés áll mögötte. Ha az emberek hasonló közegből érkeznek, az értékeik és reflexeik gyakran egy irányba mutatnak. Ideális esetben a szervezeti célok is összhangban vannak ezzel. Egy ilyen csapat gyorsan mozgósítható, fegyelmezett és kiszámítható.
De képzeljük el ezt a helyzetet hosszabb távon. Mennyire lenne izgalmas egy olyan közeg, ahol mindenki ugyanúgy gondolkodik a fejlődésről, a kockázatról, a világról? Mennyire lenne képes reagálni egy változó környezetre?
Egy szervezet soha nem csak önmagáért létezik. Ügyfelekhez, partnerekhez, beszállítókhoz, szabályozókhoz, közösségekhez kapcsolódik. Ezek az érdekelt felek ritkán gondolkodnak ugyanúgy. Egyetlen szervezet sem tudja tökéletesen tükrözni mindegyikük elvárásait. De értenie kell őket. Ehhez pedig sokféle nézőpontra van szükség.
A fejlődés soha nem volt gyors vagy kényelmes folyamat. Az alkalmazkodás mindig időt, energiát és tanulást igényelt. Ez a szervezetekre ugyanúgy igaz, mint az emberekre. A vezetés egyik legnagyobb kihívása nem az, hogy "jó embereket" találjon, hanem az, hogy különböző emberekkel tudjon működő rendszert építeni.
A történelemben minden tartós közösség mögött olyan vezetők álltak, akik hittek valamiben, és képesek voltak másokat is bevonni ebbe a hitbe. Nem azért, mert mindenki ugyanazt gondolta, hanem mert volt egy közös irány, amely mentén a különbségek értelmezhetővé váltak.
A vezetés nem arról szól, hogy mindenkit egyformává formáljunk. Inkább arról, hogy teret adjunk a különbözőségnek, miközben megtartjuk az egységet. Biztonságot adni, de nem megfojtani. Irányt mutatni, de nem uniformizálni.
A sokféleség nem akadálya a termelékenységnek. Ellenkezőleg. Azok a csapatok, amelyek képesek elfogadni a különbségeket, nyíltabban kommunikálnak, gyorsabban tanulnak és rugalmasabban reagálnak. Egymás tudására támaszkodnak, nem versengenek vele.
A jövő szervezetei olyan környezetben működnek majd, ahol a változás nem kivétel, hanem állandó. Ebben a közegben nem a hasonlóság ad stabilitást, hanem az alkalmazkodóképesség. Nem homogén csapatokra lesz szükség, hanem olyan közösségekre, amelyek különböző háttérből érkeznek, mégis képesek együtt haladni.
A kérdés nem az, hogyan tüntessük el a különbségeket. Hanem az, hogyan használjuk őket jól. Nem beolvasztani, hanem elrendezni. Nem olvasztótégelyt építeni, hanem mozaikot.