Van olyan év, ami után nem lehet ugyanúgy folytatni

Volt egy időszak, amikor hirtelen minden bizonytalanná vált. Amikor olyan dolgok kerültek veszélybe, amelyeket addig magától értetődőnek hittünk. Az egészség, a család közelsége, a munka biztonsága. Nem egyik napról a másikra, hanem alattomosan, fokozatosan.

Sokan veszítettek el szeretteket. Mások a megszokott életüket. Munkahelyeket, kapcsolatokat, terveket. És voltak, akik "csak" azt veszítették el, ami addig stabil keretet adott a mindennapjaiknak. A kiszámíthatóságot.

Ez az időszak nemcsak veszteségeket hozott, hanem kérdéseket is. Olyanokat, amelyekre korábban nem volt szükség válaszolni. Mi a fontos valójában? Mennyire törékeny az, amit biztosnak gondolunk? És mit jelent egyáltalán az, hogy visszatérni a normálishoz?

Amikor egy hosszú krízisidőszak végéhez közeledünk, ösztönösen előre nézünk. Reményt keresünk. Újrakezdést. Nyitott ajtókat. Zsúfolt helyeket, emberi zajt, arcokat. Azt az életet, amit nem kellett külön értékelni, mert egyszerűen volt.

De a tapasztalat ott marad. Akkor is, ha nem beszélünk róla.

Egy ilyen időszak után nem lehet pontosan oda visszamenni, ahol korábban voltunk. Nem is kell. A kérdés inkább az, mit viszünk tovább belőle. Mit tanultunk magunkról, a munkáról, a kapcsolatainkról. Arról, hogyan reagálunk, amikor a megszokott keretek eltűnnek.

Sok szervezet, vezető és csapat számára ez az idő nemcsak túlélésről szólt, hanem újragondolásról is. Arról, hogyan lehet működni bizonytalanságban. Hogyan lehet döntéseket hozni akkor, amikor nincs jó megoldás, csak vállalható.

A vágy azóta is ugyanaz: ne kelljen újra ugyanabba a helyzetbe kerülnünk. Ne kelljen újra megtapasztalni azt a fajta kiszolgáltatottságot, amely mindent felülír. De ha mégis, akkor már ne ugyanazzal a szemlélettel álljunk ott.

Mert vannak időszakok, amelyek nem lezárulnak, hanem beépülnek. És csendben megváltoztatják azt, ahogyan a világhoz viszonyulunk.