A felhatalmazás ára – amikor a „túl messzire mentél” már nem szakmai kérdés

Van az a pont, amikor egy szervezet felismeri, hogy baj van. Amikor az addig működőképes, de állóvízzé vált rendszer már nem hozza azt, amire szükség lenne. Ilyenkor jelenik meg a változás igénye. Nem finoman, nem kozmetikázva, hanem valódi mozgással.

És ilyenkor gyakran megjelenik egy ember is.

Valaki, akit nem azért hívnak, mert beleillik, hanem mert kilóg. Mert kérdez, mert nem fogadja el automatikusan a status quo-t, mert más szemmel néz arra, amit a többiek már megszoktak. A cégnek szüksége van rá. Az embereknek is. Mert érzik, hogy lehetne másképp. Jobban. Tisztábban. Hatékonyabban.

Legalábbis egy ideig.

A felhatalmazás ilyenkor valódi. Nem részletezett, nem pontosan körülírt, de érezhető. Az üzenet nagyjából ennyi: rázd fel a rendszert. Nézz rá arra, amit mi már nem látunk. Mondd ki azt, amit mi már nem mondunk. Kavard fel az állóvizet.

És amikor ez megtörténik, eleinte működik is. Feszültség keletkezik, de ez a jó fajta. Kérdések születnek. Dolgok kerülnek felszínre. Olyan összefüggések, amikről mindenki tudott, csak nem voltak kimondva.

Aztán eljön egy másik pillanat.

És itt történik a visszahőkölés.

Nem hangosan. Nem nyíltan.
Csak finoman eltolódik a tér.

Ami addig bátorítás volt, az most túlzás.
Ami addig friss szemlélet volt, az most "nem így szoktuk".
Ami addig szükséges feszültség volt, az most: túl messzire mentél.

Ez az a pont, ahol kiderül, hogy sokan szelektív változásban gondolkodnak. Abban a hitben, hogy a változás majd csak a "rossz" részeket érinti. A hibákat. A kényelmetlen folyamatokat. De a megszokott pozíciókat, a bebetonozott szerepeket, a kényelmes kiváltságokat nem.

Csakhogy a változás nem válogat.

Amikor már nem csak elmélet, hanem következmény, akkor derül ki, mennyivel jobb is lehetne a rendszer annál, ami eddig "elég jól" működött. És ez az a pillanat, amit nem minden szervezet bír el. Nem minden vezetés. Nem minden csapat.

Ilyenkor hangzik el az a mondat, hogy "nem erre gondoltunk". Ez ritkán szakmai kritika. Sokkal inkább félelem. Annak felismerése, hogy a változás ára már nem csak kényelmetlenség, hanem valódi lemondás lenne.

Ez a felhatalmazás ára.

És van még valami, amiről ilyenkor ritkán beszélünk.

Amikor a változás valódi következményekkel jár, nemcsak a rendszer reagál, hanem az emberek is. 

Ilyenkor indulnak el a belső mozgások. A félmondatok. Nem nyíltan, nem jegyzőkönyvben, hanem a folyosón, a kávé mellett, egymás közt.

Nem azt mondják, hogy "túl okos".
Azt mondják: okoskodó.
Nem azt, hogy "kényelmetlen kérdéseket tesz fel".
Azt, hogy rossz a természete.
Nem azt, hogy "szembesít".
Azt, hogy rámszólt, helyretett, számonkért.

A tartalom ilyenkor eltűnik. A fókusz áttevődik a hangnemre. Arra, hogyan mondta, nem arra, mit. Mert ha a stílus a probléma, akkor a rendszernek nem kell foglalkoznia azzal, amit mondott.

Ez nem szakmai vita.
Ez önvédelem.

Ilyenkor indul be az utólagos önigazolás is. A jól ismert mondatok: 

"én már az elején láttam, hogy gond lesz", 

"megmondtam", 

"ez nálunk nem így működik".

Csakhogy ezek a mondatok nem előre hangzanak el. Akkor jelennek meg, amikor már kockázat van. Amikor a változás nem lehetőség, hanem következmény. Így ezek nem jelzések, hanem utólagos pozíciófoglalások.

Ez az a pont, ahol a mikrohatalmi játszmák felerősödnek. Ahol már nem az a kérdés, mi lenne jobb a cégnek, hanem az, ki érzi magát veszélyben. A változás itt már nem cél, hanem fenyegetés.

És itt érdemes megállni egy pillanatra.

Win–win? Nem.
Lose–lose? Szintén nem.

Ez inkább truth–truth.

A cég számára kiderül, mire kész valójában és mire nem.
Az ember számára pedig az, hogy mire képes. Emberileg. Szakmailag. És azt is, hogy nincs helye ott, ahol a felhatalmazás addig tart, amíg nem kér valódi árat.

Ez nem vereség és nem győzelem.

Ez annak belátása, hogy a változást sokan addig akarják, amíg nem kér valódi áldozatot.
Onnantól már nem a módszer a kérdés, hanem az ember.