A csendes repedések ára

Van egy pont minden rendszer életében, amikor kívülről még minden rendben van.

A struktúra működik.
A számok megvannak.
A kommunikáció magabiztos.

És mégis: valami már nem ugyanaz. A repedések nem ott jelennek meg, ahol látni lehet, hanem ott, ahol az emberek először csak megérzik, hogy valami elcsúszott.

Nem tudják pontosan megfogalmazni.
Nem lesz belőle vita.
Nem lesz belőle döntés.

Csak egy belső mondat: "Ez így már nem az."

És ezzel együtt jön valami más is.

Belefáradás.
Belefásulás.

Az a csendes alkalmazkodás, amikor már nem próbálod megérteni, csak működtetni.

Amikor nem kérdezel vissza.
Nem viszed végig a gondolatot.
Nem mész bele a konfliktusba.

Mert pontosan érzed: nem lenne következménye. Vagy ha lenne, az túl nagy lenne.

A legtöbb rendszer nem a hibák miatt "romlik el", hanem attól, hogy az emberek egy idő után már nem akarják végigvinni, amit gondolnak.

Nem azért, mert nem látják, hanem mert elfáradnak benne. Ilyenkor minden működik  és mégsem működik.

A döntések megszületnek, de nem visznek előre. 
A problémák ismertek, de nem kapnak nevet.

A rendszer már nem a valóságot kezeli, hanem azt, amit még fenn lehet tartani belőle.

Ez a pont kívülről láthatatlan.

Belül viszont nagyon is érezhető.

Egyre több félmondatban.
Egyre több elengedett helyzetben.
Egyre több "mindegy"-ben.

A változás nem akkor történik, amikor kimondják, hogy változás kell, hanem amikor elegen jutnak el odáig, hogy már nem hisznek benne, csak csinálják. És ez az a pont, ahol a rendszer elkezd önmagát rombolni.

Nem látványosan.
Nem egyszerre.

Hanem csendben, következetesen.

A legtöbb szervezet nem akkor kerül nehéz helyzetbe, amikor hibázik, hanem amikor túl sokáig marad ebben az állapotban.

Nem minden változás látványos. Van, ami csendben történik és amikor láthatóvá válik, már rég eldőlt.

A kérdés nem az, hogy mikor történik meg, hanem az, hogy mikor ismered fel, hogy már benne vagy.