A céges buli, ahol mindenki szerepet játszik és ettől lesz igazán őszinte az este

Van egy jó barátom, aki minden decemberben ugyanazzal a beletörődő sóhajjal kezdi a hónapot: "Na, indul a szezon."

És nem az ünnepekre gondol, hanem arra a vállalati rituáléra, amit munkavilági nyelven céges bulinak, a mindennapi működés szintjén pedig az év egyik kötelező – és legmegosztóbb – társasági eseményének hívunk.

Arra a különös, egyszerre glamour- és kissé groteszk műfajra, ahol a vállalati univerzum teljes skálája megjelenik: a csillogásra vágyóktól a "csak éljük túl ezt az estét" típusokig.

A céges évzáró nem egyszerű rendezvény. Ez a vezetés gesztusa, de hogy valóban gesztusnak érezzük-e, az már az év közbeni működésen múlik. És persze a pénztárcán, a mentalitáson, az egyéni hozzáálláson is: van, aki várja ezt az estét, más pedig messziről kerülné, ha tehetné és ellinkeskedné a maradék két hetet. Mert ez az este arról is szól, hogy mindenki magával hozza az egész évét: a teljesítményt, a fáradtságot, a frusztrációt, az elismerés iránti vágyat és a decemberi ellankadás kimondatlan jogát.

A nagyoknál minden van és annak az ellenkezője is.

Nem lehet általánosítani.
Van cég, ahol a rendezvény tényleg figyelmesség.
Van, ahol presztízs.
Van, ahol kötelező kör.
És van, ahol a vezetés egyszerűen szeretné megköszönni az évet annak, aki tette a dolgát.

A nagyobb cégeknél ez általában a "Minden is" kategória:

• van látvány,

• van program,

• van sztárvendég,

• van év munkavállalója díj,

• és van minimum három ember, aki erre az egy estére jobban kicsípi magát, mint a saját esküvőjén.

Ez az este az extrovertáltak karácsonya.
A vállalati Oscar.
A "ma még kibírom, holnap már úgyis home office" ünnepe.

És ez teljesen rendben van.
A cég gesztust ad, a dolgozó pedig élményt kap, ideális esetben...

A kis létszámú csapatbuli viszont… nos, az a valóság.

Ott nincsenek fények, csak félhomály.

Ott nincs év munkavállalója díj, mert mindenki pontosan tudja, ki tenné zsebre és ki nem.

A kis létszámos buli olyan, mint egy családi vacsora, amit valójában senki nem akart, de "muszáj". Itt érződik az összes évközi mikro-konfliktus, az elfojtott frusztráció, a félig megoldott teljesítményhelyzet, a laza poénokba csomagolt kritikák.

És itt mutatkozik meg az is, amit év közben senki sem lát: 

- ki az, aki harsánnyá válik, 

- ki az, aki feszeng,

- ki az, aki "mindent megkóstol",

- ki az, aki az első pálinkánál kiesik a szerepéből,

- és ki az, aki pontosan ugyanaz marad, mint bármelyik hétköznapon.

Az este azt mutatja meg, ki hogyan viseli, ha már nem a munkaköri szerepe mögé kell bújni.

Decemberben sokan már kikapcsolnák magukat, a vállalkozó viszont nem teheti meg.

A munkavállaló fejében ilyenkor elindul a mentális leállás:
"Januárban minden újrakezdődik."
"December amúgy is szétesik."
"Most már csak azt csináljuk meg, amit muszáj." 

A vezető fejében viszont ez fut át: 

"A következő két hétben minden lelassul, vajon minden számla beérkezik?"
"Két emberrel még beszélnem kell, mielőtt elmennek szabadságra."
"Holnap még be kell préselnem egy utolsó meetinget, különben januárban minden csúszni fog." 

Az este ezért válik élesen ketté: aki vendégként érkezik, annak ez kikapcsolódás.
Aki vezetőként áll benne, annak ugyanez a pillanat felelősség, kötelezettség és a holnapi teendők előszobája.

És pontosan ez az, ami miatt a céges buli nem a cég tükre.
A céges buli az embereké: azé, ahogyan működünk, amikor végre nincs hova bújni.

A céges buli nem varázsol el senkit és nem is javítja ki az évet.
Maximum felerősíti, ami már ott van.

Ha rendben voltunk egymással, az este ezt kiemeli.
Ha nem voltunk, azt is.

A buli maga csak egy díszlet.
A történetet egész évben írtuk.

L.